|Te Vagy A Végzetem|

Ötödik

Az égig nyúló fehér fenyőfák között sétáltam. A kezemet összedörzsöltem és meleget fújtam az ajkaimmal. Csizmám alatt szinte ropogott a fehér hó, aminek felülete megcsillant a nap fényes sugaraitól. Mintha egy álom világban lettem volna. Minden hófehér bundát öltött, a fenyőfák nagy ágait nehéz hótakaró fedte. Minden makulátlan és tiszta volt. Mintha ez a hófedte táj a végtelenségig nyúlt volna. Tekintetemmel a barna kerítést néztem, ami végig futott a kevés fából termett erdő szélén. A kerítés felületén megolvadt a hó és egymás után esett a vastag hótakaróba. Tekintetemet csak a vércseppek zavarták meg, ami elárulta, hogy a szökött vámpír, merre tartott. Leguggoltam, hogy jobban megvizsgáljam. Még friss volt. A vércseppek apró csíkban futottak végig a fehér tájon, ezért magamra vettem a fekete köpenyem kapucniját és figyelmes lépésekkel haladtam a vércseppel mellett. Nem éreztem a hideget, hiszen az adrenalin eluralkodott felettem. Másra sem vágytam, csak arra, hogy ez a vámpír, megkapja méltó büntetését. Ellenségek voltunk, az ő fajtája megöli az embereket és megfosztja őket a boldogságtól. Miközben a fehér fenyőfák mellett sétáltam, ágak zörejét hallottam a hátam mögött, mintha valami mászott volna az óriási ágakon. Automatikusan a hátamon található fegyverhez nyúltam, majd a kapucnimat lelöktem a fejemről. - Hol vagy? - suttogtam, közben próbáltam minden belső hangot kizárni. Nem figyeltem apám szavára, se édesanyám hangjára, amit már hosszú éve nem hallhatok. Bizonyítani akartam, hogy alkalmas vagyok arra, hogy átvegyem apám helyét és vadász legyek. Legyen bármi a sorsom, nem számít, hogy mit szánt nekem a sors. Vajon mi lesz a végzetem? Az, hogy vámpír vadász legyek, az, hogy szívem szerint éljek? Mióta számít, hogy én mit akarok, ha a lelkem bosszúra szomjazik? Az édesanyámért, akit hidegvérrel meggyilkoltak. Ezért szól a bosszúm. Ez már nem apám harca. Ez az én harcom volt. A másodpercek alatt megfordultam, de életem legnagyobb hibáját követtem el a mozdulattal. A másodpercek alatt szinte lassított felvételben láttam, hogy a fáról egy vámpír rugaszkodik el és egyenesen rám ugrik. Csak egy pillantás volt az egész, de a vámpír olyan szinten a vastag hótakaróba lökött, hogy amikor hátra zuhantam, valamibe nagyon beütöttem a fejem. Zúgott a fejem, a hangokat tompán hallottam. Fél szemmel láttam, hogy a tenyeremen vérfoltok jelennek meg. A hó alatt található kavicsok olyan sebet ejtettek rajtam, amit ez a szörnyeteg azonnal kiszagolt. Ahogy a hóba tenyereltem és próbáltam felállni, a vörös vér a tenyerem formájában, szinte pecsétként jelent meg a hóban. Tudtam, hogy ebben a pillanatban nagy bajban voltam. A fejem hasogatott a fájdalomtól, amit a nagy kő okozott az esésem során. - A francba! - fél testtel próbáltam felállni, de ekkor a vámpír megállt előttem. Fiatal volt. Talán húsz éves sem lehetett. Kezemmel azonnal a combomon található fegyver felé nyúltam, de a bőr nem volt a combomra rögzítve. Az életben léteznek olyan pillanatok, amikor közel érzed magad a halálhoz, vagy közel a végzetedhez. Nem tudom, hogy melyiknek örültem volna jobban. Fegyvertelen voltam, a fehér havas tájon egyetlen menedékem a fekete kövek lettek volna, de túlságosan gyengének éreztem magam ahhoz, hogy egy olyan kicsi tárggyal védekezzek. - Menj innen! Takarodj!