Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Fehér bakancsom alatt ropogott a friss hó, miközben fehér kabátom szőrös kapucniját a fejemre húztam. Kezemet a meleg zsebembe süllyesztettem, miközben az erdőben, a magas égig nyúló fenyők törzse mellett sétáltam. A fák törzse vastag és magas volt. A fejem felett hosszú, erős fenyőágak értek össze, kicsit meghajoltak a hó súlya miatt, ami ágain lapult. - Szóval...te egyáltalán nem fázol? - pillantottam Alessandro felé, aki egy vörös ingben és fekete farmerban sétált mellettem. Lenyűgözött a visszafogott viselkedése és az udvariassága. Alessandro valóban olyan férfi, aki minden alkalmat kihasznál arra, hogy a herceget tudja játszani. Ez kifejezetten vonzó és aranyos dolog volt tőle. Úgy sétált mellettem, mintha minden percben a biztonságomat figyelné. Nehéz volt, nem oda figyelni arra, hogy mennyire jóképű és határozott volt. Imponált, hogy haját nem megszokottan viselte. A kávé színű haja tökéletesen kiemelte gyönyörű, borosta fedte arcát. Tetszett, hogy apró kontyot varázsolt a hajából, és lenyűgözött, hogy mennyire jól áll neki ez a stílus. Eddig még nem figyeltem meg, de a pillantása is elvarázsolt. Alessandro minden szemszögből tökéletes volt. Lehengerlő volt a magatartása és figyelemre méltó a kisugárzása. Ekkor a fejét csóválta.
- Nem fázok - nézett mélyen a szemembe. - Nem érzem, hogy hideg van - rántotta mega vállát, miközben elegáns cipője alatt ropogott a friss hó. - Mesélj magadról, mesélj a családodról - jelentette ki, mire mosolyogva összehúztam magam. Tudtam, hogy egyszer el fogunk jutni ehhez a kényes témához. Mit mondhatnék neki? Azt, hogy egy vadász lánya vagyok? Hogy írtom a fajtáját? Vajon tudja, hogy ki vagyok, hogy hova is tartozom?
- Annyit mindent mesélhetnék - pillantottam felé, miközben a nap megvilágította az arcát. - De attól tartok, hogy nem tetszene amit hallani fogsz - tettem hozzá, mire elhúzta ajkát.
- Akkor mondj olyat, ami tetszene - fürkészte az arcomat, miközben tudatosult bennem, hogy ez igazából mit is jelent. Tudja. Tudja, hogy ki vagyok, de szeretne többet tudni. Szeretne olyat hallani, ami miatt eltekint attól, hogy ki vagyok én, hogy mit csinálok. Ez pedig mindennél többet ért. Azért jelentett sokat, mert elfogadta, hogy mivel foglalkozok. Ekkor felsóhajtottam. - Édesanyám kiskoromban meghalt, az apukám nevelt fel! Én határozott személyiség vagyok, viszont nehezen állok talpra, ha kudarcot vallok - ráncoltam a szemöldökömet. - Átlagos lány vagyok! Nincsenek sok barátaim, nem vagyok népszerű, az egyetemet rég befejeztem és azt hiszem, hogy most... - fürkésztem a végtelenségig nyúló tájat. Olyan tiszta és makulátlan volt. Se egy szarvas, se egy farkas. Mintha ez a hófedte táj, csak ránk várt volna. Arra, hogy felfedezzük, arra, hogy végigjárjuk. - Most csak úgy vagyok! - torpantam meg, majd vele szembe fordultam. Mélyen a szemébe néztem, ő is így tett. - De azt hiszem, hogy pár gondolat nem elég ahhoz, hogy megismerj - fürkésztem az arcát, miközben elmosolyodott.
- Igaz! - bökte ki. - Nem elég - hajolt közelebb, miközben az ajkamat fürkészte. - Azt mondtad, hogy átlagos lány vagy... - szemét összehúzta, közben tovább sétált, ezért tempót tartottam vele.
