Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Van egy ajtó, amit soha nem nyitottam ki. Nem azért, mert nem akartam, hanem azért mert nem volt szabad. Egy vasajtó. Nagy kilincsén néha lógott már a pókháló, a sarokban is jelen volt egy. Számomra ez az ajtó minden olyan dolgot takart, amit el tudtam képzelni. Mivel soha nem jártam lent, ezért mindent a képzeletemre bíztam. Bár soha nem foglalkoztam vele, de miután megláttam édesapámat, aki vér foltokkal a ruháján lépett ki a pincéből, egyre jobban érdekelni kezdett az, hogy mi van ott lent. Szörnyű dolgokra és kínzó székekre gondoltam, de próbáltam a legjobbra és a nem rosszabbra gondolni. - Hogy vagy lányom? - apa hirtelen kinyitotta az ajtón, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam. A víz levert, közben próbáltam természetesen viselkedni, az ágyamon törökülésben ülve elmosolyodtam.
- J...jól vagyok! Mit csinálsz a...apa? - fürkésztem határozottan az arcát, miközben keze lecsúszott a kilincsről.
- Arra gondoltam, hogy esetleg ehetnénk valamit, vagy megnézhetnénk egy filmet - fürkészte a tenyerét, miközben az ágyon hevert rajzokra pillantottam. - Rég nem vetted elő anyád rajzait - bökött mutatóujjal az elsárgult fekete fehér és színes rajzok, festmények közé.
- Úgy gondoltam, hogy jól esne - suttogtam felvont szemöldökkel, mire együttérzően feltette a kezét, végül hátra lépett egy lépést.
- Akkor hagylak is - mosolygott, az ajtót pedig becsukta maga után. Lehunyt szemmel kifújtam magam, majd Alessandro szemébe néztem, aki hátra helyezett kezekkel sétált felém az ajtó mögül.
- Édesanyád valóban szépen rajzolt - lassan és megfontolt mozdulatokkal ült vissza mellém az ágyra, miközben fél testtel felém pillantott. Az arcomat oldalra biccentve erőltettem magamra egy mosolyt, majd megmutattam neki a következő rajzot is. Mindketten mosolyogva fürkésztük a ceruzával készített, tájképet, ami egy tóból és lélegzetelállító erdőből állt. A lap sarkán édesapány neve és a dátum szerepelt. Alessandro a rajzot fürkészte, majd óvatosan felém nyúlt. - Egy kicsit elkérhetem? - keze óvatosan súrolta a bőrömet. Az érintése még nem megszokott volt a számomra. Egyszerre vágytam rá és féltem is tőle. AZ érintése egy pillanatra lefagyasztott, és felepzsdített egyszerre. Ezt éreztem iránta. Vágytam rá, de a szívem nemcsak a férfit látta benne. Ő nem ember volt. Próbáltam természetesen fogadni a tényt és könnyen feldolgozni azt, hogy ő egy vámpír, de a testem védekezik a fájdalom ellen, amit okozhat nekem. Bonyolult, de annál egyszerűbb. Akartam magam mellé, de féltem tőle.
- Mi az? - túrtam a fülem mögé az egyik hajtincsemet, miközben a szemembe nézett.
- Ismerem ezt a helyet - pillantott a rajzra. - Sokszor jártam már itt! - folytatta kifinomult hangján, miközben meglepetten elmosolyodtam.
- Elviszel ide? - böktem a rajzra. Édesanyám élethűen ábrázolta a nagy tavat, amit hosszú edrei fenyők kereteztek. Ha egy lapon ilyen szép, akkor milyen lehet a valóságba?
