Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A szobámban az ablak mellett álltam, miközben összehúzott szemmel összpontosítottam a vázára amiben vörös rózsák pihentek. A vörös rózsaszírmok egészségesek és gyönyörűek voltak. Elképzeltem, hogy ezt az élettel teli színt elveszi a sötétség, a pokoli rohadás. Fél mosollyal az arcomon figyeltem, hogy az elmém és a képzeletem mire képes. A fekete rózsák különlegesek, kifejezetten tetszenek, mert csak én vagyok képes elszívni a rózsa erejét. Az elmém segített, végül a szemem láttára a rózsák átváltoztak fekete, élettelen virággá. A szírmai elhervadtak, a fejük a padló felé hajolt. Kézfejemmel óvatosan megérintettem egy rózsát, az érintésemre az egyik szirom a padlóra hullt. - Tehát ennyi egy élet - suttogtam a padlón található fekete szirmot. - Ilyen könnyen változtathatom meg mások életét - csóváltam a fejem, miközben kopogtak az ajtómon. - Gyere - fordultam az ajtó felé, miközben mosolyogva belépett rajta a fiú, aki csak pár perce szabadult a rácsok mögül. Én döntöttem úgy, hogy kiengedem. Azt akartam, hogy érezze azt, hogy nincsen egyedül, hogy rám számíthat. Éreztem, hogy kötődik hozzám, én is kötődtem hozzá. Az én harapásom változtatta át, ezért örökké lesz köztünk egy láthatatlan kapocs.
- Bejöhetek? - suttogta halkan, mire hátra helyeztem a kezem és bólintottam. A fiú becsukta az ajtót, felém sétált, majd csillogó, vörös szemekkel pillantott a vázában található fekete rózsacsokor felé. - Nahát! Ezt mégis, hogy? Ilyet én is tudok majd csinálni? - pillantott fel rám. Az agyarai megcsillantak az ajkai között, a fekete haja pár tincse a homlokába hullott. Elegáns, tiszta ruhát viselt. Mikor átváltoztatunk egy embert, akkor egy másik életre ítéljük őt. Olyan mintha a gyermekünk lenne. Apa ösztönnel ráztam meg a fejem, majd elpre hajoltam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- A jelenlétemben nem illik a szemedet villogtatni - borzoltam meg a haját, miközben leültem a fekete kanapéra. A fiú bocsánatomért esedezett, közben vigyázz állásban megállt előttem.
- Szóval te tisztavérű vagy - jelentette ki, mintha ez nem lenne nyilvánvaló. Fekete hajgumival hátra gumizott hajam felé nyúltam, kiengedtem, kétszer beletúrtam, majd a fejem tetejére vissza kötöttem. - Ezek szerint te vagy a legerősebb, igaz? - suttogta kíváncsian. Nem válaszoltam, csak a kezembe vettem egy régi könyvet, kinyitottam a megjelölt lapnál és elolvastam az első sort. - Szeretnék tanulni tőled - folytatta, mire lehunytam a szemem és apró mosollyal az arcomon a fiú arcát fürkésztem. Tudtam, hogy most izgatott, hogy új dolgokkal találkozik. Érzékeny a szaglása és a hallása.
- Úgy gondolom, hogy nem fogsz csendben maradni addig, amíg nem beszélünk, igaz? - néztem végig rajta, mire egy kis tanakodás után bólintott. A könyvet félre csúsztattam, majd a tarkómon összefontam a kezem és kifújtam a levegőt. - Én változtattalak át - suttogtam, miközben figyelt rám. - Ez hatalmas felelőség, ezért oda kell figyelnem rád - bólintottam. - Rólam nem kell sok mindent tudnod! A családom ősidők óta kihalt, én maradtam az utolsó aki tovább viszi a tiszta vérű vámpírok vérvonalát. Sokan abban a hittben élnek, hogy nem létezünk, de mindenki abban hisz, amivel élete során találkozott - fontam keresztbe a lábamat.
