Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Tanácstalan voltam. Hatalmas súly nehezedett a vállamra és a helyzet súlyossága miatt nem tudtam tisztán gondolkodni. Éreztem, hogy a családom most tényleg veszélyben van. A tudat, hogy a fiam és a párom biztonsága veszélyben van, nem csak kiborít, de nem tudtam tisztán gondolkozni. Az összekapart kiegyensúlyozottság elillant: éhes, mérges és kimerült voltam. Mindenki tudta, hogy ez már nem játék! Miután az életünk visszament a normális kerékvágásba és végre boldogok voltunk, hirtelen jött valami, egy ismeretlen dolog ami rettegést és nyugtalanságot okozott. A kiábrándító pedig az volt, hogy mindenki tőlem várta a segítséget és a tanácsot. Ijesztő volt a bizonytalan és ijedt arcokat látni, és még rosszabb volt az, hogy én magam sem tudtam mivel tudnék segíteni.
A szobám közepén álltam, és végig gomboltam az ingemet. Feszülten lehúztam magamról, az ágy közepére dobtam, majd a hajamba túrtam. Éreztem, hogy el fogom veszíteni az önuralmamat. A káosz és felelősség súlya miatt a feszültség egy olyan viselkedést váltott ki belőlem, amivel már rég találkoztam. Akkor sem tudtam megnyugodni, amikor Astrid lépett be a szobába. Mint mindig, most is elképesztő volt. Rövid, éjfekete haja szög egyenesen lógott a válla fölé, fekete trikót és szűk, zöld farmert viselt. Bársonyos, szív alakú arcán enyhe pír jelent meg, miközben elém lépett és hasamra helyezte a kezét. A levegő után gyorsan kapkodtam. Szóhoz sem jutottam. Kezem összekulcsoltam a tarkómon és lehunytam a szemem. - A fiunk nagy veszélyben van! Minden következő perc élete talán utolsó perce lehet! - remegő kezekkel mutattam az ajtó felé. Astrid pedig próbálta visszafogni a könnyeit. Vannak időszakok, mikor elveszti maga felett az önuralmat és megállíthatatlanul vágyik a vérre, most én voltam ebben az időszakban. - És ezt a nyomást én már nem bírom! Mindenki tőlem vár segítséget! Tőlem! - a hangomat felemeltem, miközben homlokát a mellkasomnak nyomta. Kifújtam a levegőt és a haját simogattam. - Nem ilyen életet akartam adni neked! - könnyes szemmel puszit nyomtam a fejére és beszívtam az illatát. - Sokkal jobb életed volt, amikor még halandó voltál!
- Ez nem igaz! - suttogva pillantott felém, majd az ágy szélére ültem és az ölembe húztam. Combját végig simítottam és bíztam abban, hogy nyugodtabb leszek. - Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy melletted van a helyem! Én hozzád tartozok! - simogatta a tarkómat. - És gondolj bele, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül! Mit hagytunk magunk mögött?! - csóválta a fejét. - Én csak egy vadász voltam - túrta füle mögé az egyik hajtincsét. - Egy vadász, aki beleszeretett egy vámpírba! - pillantott a plafon felé. A mozdulat közben tekintetem a nyakára tévedt. Szinte láttam a lüktető erét, hallottam a szíve gyors dobogását. Éreztem, hogy a testemet rázza a meleg, hogy a vágy szinte pusztítóan a padlóra kényszerít. Nem tudtam ellenállni. Általában jobban bírom, de életemben eljött az a pillanat, amikor azt mondom, hogy "ami történik, az nekem sok". - És ezzel csak azt szeretném mondani, hogy áldozatok és harc nélkül nincsen szerelem! - a szemöldökét ráncolta, amikor látta rajtam, hogy a nyakát nézem. Eltudom képzelni hogy festhettem. Egyáltalán nem éreztem jól magam. Amit mondott attól boldog lettem és együtt értettem vele, de ebben a pillanatban nem tudtam koncentrálni. - Mikor ettél utoljára? - suttogta az ajkamat fürkészve.
