Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A kandalló előtt állva dideregve tartottam a meleg tűz közelébe a kezem,miközben testemet lassan átjárta a meleg. Már nem fáztam, inkább megkönnyebbültem, hogy magamra hallgattam és bejöttem a házba. Még mindig féltem és bizonytalan voltam, ezért minden percben a férfi felé pillantottam, aki a tűz közelében egy kicsi fotelben ült és összehúzott szemekkel figyelt engem. Olyan, mintha tekintetével és testével is védene, mintha mellette biztonságban lennék. Próbáltam nem rá figyelni, de nehéz volt úgy csinálni, mintha csak egyedül lennék a nappaliban. Ekkor az ingre pillantottam. - Te... öltöztettél át? - suttogtam vörös arccal, miközben a vállam felett hátra pillantottam. A férfi nem válaszolt, helyette állát a kezére támasztotta. - Akkor láttál engem...
-Nem volt más választásom! - jelentette ki, miközben felvontam a szemöldökömet, jelezve, hogy meglepett ez a szókimondás. - De a ruháid vizesek lettek a hó miatt! Teljesen átfagytál! - magyarázta meg, miközben egy mosolyt erőltettem magamra. Már nem a melegre, hanem a férfira koncentráltam. Miközben minden pillanatban tudatosult bennem az, hogy ő egy vámpír, rájöttem arra, hogy a félelem helyett csak jobban felkeltette az érdeklődésem. Miért? Valamiért megéreztem, hogy ő más. A szívem azt súgta, hogy tőle nem kell félnem, hiszen, ha bántani akarna, akkor már megtette volna.
- Hogy hívnak? - ültem le a padlóra, majd a takarót az ölembe húztam.
- Alessandro - suttogta. - Téged pedig Astridnak hívnak - hunyorogott, mire összeráncoltam a szemöldökömet. Mégis honnan tudja a nevem? - Átmelegedtél? - simított végig a combján, majd felállt. A mozdulatára én is felálltam, majd magam köré tekertem a takarót. Tudtam, hogy nem jó amit csinálok, de egy belső hang azt súgta, hogy ismerjem meg. Az életben vannak olyan pillanatok, amikor találkozol valakivel, akit meg kell ismerned. Csupán érzed és elhiszed azt, hogy okkal találkoztatok. Miközben szemben álltam az ellenségemmel én is ezt éreztem. Az eszem azt súgta, hogy menjek, de a szívem ezt nem engedte. De ekkr váratlan dolog történt. Alessandro összeráncolt szemöldökkel a bekötött kezemre pillantott. A tekintetét figyeltem, de ekkor egy szempillantás alatt került mellém. Megijedtem, amikor gyengéden megfogta a kezem és óvatosan felemelte a kötést, hogy megnézze a sebet. Mozdulni sem mertem, mert tudtam, hogy akár az életembe is kerülhet. Alessandro sziszegett, mintha próbálná visszafogni magát és engedelmeskedni a vágyainak. Levegőt is elfelejtettem venni, miközben szinte lassított felvételben láttam, hogy tekintete kék fényben úszik. Így pillantott a szemembe. - Nagyon fáj? - suttogta a tűz halvány fényében. Akár romantikusnak is mondható a pillanat, de nem ismertük egymást. Idegenek voltunk. Ahhoz képest elég közel engedtem magamhoz.
- Egy kicsit. De nem vészes - suttogtam az arcát nézve, miközben hüvelykujjával megsimította a bőrömet. Olyan érzésem támadt, mintha teljesen elvarázsolt volna. A félhomályban a tekintete szó szerint kék színben ragyogott. Elképesztőnek és gyönyörűnek mondanám, de ez minden képzeletemet felülmúlta. Fenséges és tekintélyt parancsoló volt. Vajon tudja, hogy ki vagyok? Tudja, hogy a fajtáját gyilkolom? Talán egyszer őt is meg kell ölnöm. Talán...
