Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Ide! Fektessétek le gyorsan! - tompa, kétségbeesett kiabálás törte meg a nyugodt perceket. A régi könyvet a megjelölt helyen becsuktam és feltéptem a szobám ajtaját. - És ha elvérzik?! - elkerekedett szemekkel néztem, hogy az egyik családtagomat támadás érte. Miközben a többiek a kanapéra fektették, én mérgesen fürkésztem hosszú karmolások okozta felszakadt mellkasát és vérben úszó nyakát. Nekem több sem kellett. Egy mozdulattal letéptem magamról az inget és olyan erősen szorítottam a sebre, hogy akár a csontjait is összetörhettem volna. A kezem vérben úszott, a meztelen hasamra cseppent a vér, ami kifröccsent a nyakából. - Alessandro?! - csapták be a bejárati ajtót, miközben vörös tekintettel figyeltek rám. Nagy volt a káosz és nem tudtam, hogy mit csináljak. Mindent elöntött a vér és a szaga. Ismételten ott éreztem magam, egy mészárlás közepén. Nem bírtam elviselni. Vérben úszott tenyeremet a számra tapasztottam, reménykedtem, hogy türtőztetni tudom magam. - Alessandro! Egy vérfarkas támadta meg! Ha nem csinálunk valamit, akkor elvérzik! Csinálnod kell valamit! - kiabálta Kyle, miközben mélyen a szemébe néztem. A fiam volt. Biológiailag nem, de az enyém volt. Hozzám tartozott. A jelenlétében nem akartam szörnyeteggé vállni, viszont a vér azt csinál belőlem. Kicsiket pislogva néztem felszakadt mellkasát, amiből megállás nélkül folyt a sűrű vér. A csontja látszani kívánkozott, szinte megcsillant a vérben amiben úszott.
- Adjatok egy percet - helyeztem kezem az orromra, miközben próbáltam visszafogni a vágyamat. - Kötszert! Nagy mennyiségű kötszerre van szüksége! - pillantottam szét a szobában, miközben Lilith mellém ült és egy dobozt nyomott a kezembe. Miután kivettem a kezéből a fehér anyagot rászorítottam a sebére és vártam, hogy felszívja a vért, de azonnal cserélni kellett.
- Alessandro, ez nem fog elállni! - motyogta Mason.
- Várni kell, hogy beinduljon a gyógyulás!
- Mi nem gyógyulunk olyan gyorsan mint te! - ült mellém Alec, miközben felálltam és csípőre helyeztem a kezem. - Segítened kell neki! A véred az egyetlen esélye, hogy túlélje a veszteséget! - kiabálta, miközben gyilkos pillantásokkal ajándékoztam meg. Bármennyire is igaza volt, nem volt szokásom, csak úgy felkínálni másnak a véremet. Akkor sem, ha az illető haldoklik. A fene vigye el az egészet!
- Jólvan! - álltam a feje mögé, majd a kezemet egyenesen a szájához emeltem. Másik kezemet a hajára helyeztem és összehúzott szemekkel pillantottam előre. - Igyál csak! Nem lesz semmi baj! - befejezni sem tudtam, de éreztem, hogy hegyes fogait a bőrömbe mélyeszteni. Felvont szemöldökkel pillantottam előre, miközben ivott és ivott. Mohó volt, nem akart leállni. Kezével a karomat szorította, úgy ivott, mintha ezer éve szomjazott volna. A vérem szaga tompította a másik szagot. - A környéken minden mozgó állat ezt a szagot fogja szagolni - húztam el a kezem, majd fehér kötszert nyomtam két foga helyére. - Kössétek be a sebet! - sétáltam az ajtó felé, miközben Mason utánam lépett.
- Hova mész? - kezét a vállamra helyezte, ő jól ismert. Vannak határok, amik már nem engednek tovább. Én itt húztam meg a határt. Itt mondom azt, hogy nincsen tovább. A vérfarkasok a mai napon megismerik az oldalamat, ami ezer éve békében szunnyad. Itt a vége. Megmutatom, hogy miért nem érdemes a családomat bántani. - Ugye nem akarsz őrültséget csinálni?! - sziszegte a fogai között, miközben éreztem Mike szívének dobogását. A vérem elvette a fájdalmát és nagyobb erőre tett szert. Megnyugodtam de ez nem azt jelenti, hogy nem büntetem meg a tettest.
