Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Astrid és én a tó mellett egy pléden feküdtünk és nevetve élveztük a nyarat. A nyár a második kedvenc évszakom. A tavaszt szeretem a legjobban, mert a tavasz kellemes, nem túlzottan meleg. A nyár számomra kicsit fojtogató. Nyáron ezért viselek mindig pólót vagy trikót. Nem tudnám elképzelni ingben a forró nyári napokat. Miközben a pokrócon fekve Astrid lebirkózott engem és a mellkasomra támaszkodott, a haját a füle mögé tűrve mélyen a szemembe pillantott. A nap mögötte szikrázóan sütött, ezért hunyorogva simítottam meg a puha ajkát. Boldog voltam vele, ahogy ő is boldog volt velem. Végre eljött életünk azon szakasza, amikor nem kell félnünk és rettegnünk a holnaptól. Minden éjszaka szeretketünk, kiélvezzük, hogy nem fáradunk el. Néha eszembe szokott jutni az éjszaka, amikor Draven alva járt. Ahogy akkor, most is oldalra pillantottam és újra lejátszódott előttem, hogy a gyomrába szúrja a kést. Nem találok választ arra, hogy eddig miért nem beszéltünk róla. Talán azért, mert féltünk. Féltünk, hogy valami rossz jön. Próbáltunk átsuhanni a dolog fölött és elfelejteni a történteket, de akárhányszor eszembe jut, rettegek, hogy mikor történik meg legközelebb. - Nekem is sokszor eszembe szokott jutni! - Astrid a mellkasomat simogatta, majd sóhajtva Draven szobájának az ablaka felé pillantott. A függöny el volt húzva, pedig gyönyörűen sütött a nap. - Azt hiszem, hogy ideje beszélni róla! - amikor felült, összeráncolt szemöldökkel követtem a mozdulatát, majd lesütöttem a szemem. - Tegnap, amikor este bementem a szobájába, akkor furcsa rajzokat találtam az íróasztalán! - nem engedtem, hogy befejezze, mert jól tudtam, hogy mi lenne a vége.
- Astrid! Mindketten tudjuk, hogy Draven nem beszél sokat és kifejezetten sokat van egyedül, de ez nem jelenti azt, hogy aggódnunk kéne!
- Viccelsz?! - sziszegte. - A tizennyolc éves fiúnk valamelyik éjszaka kést döfött a saját gyomrába! - tekintete vörös színben úszott, a hegyes fogai fenyegetően megjelentek az ajkai között. Nagyot nyeltem, mert a történteknek ezt a részét, én sem tartottam normálisnak. - Miért tette? - suttogta. - Meg, ha már itt tartunk... - kicsit közelebb hajolt hozzám, mert mindketten jól tudtuk, hogy Draven jól hall. - Még nálad is izmosabb! Egy tizennyolc éves fiúnak nem kéne így kinéznie! Nem is szokott edzeni!
- Azt mondod, hogy beszélnem kéne vele? - húztam össze a szemem. Astrid azonnal bólintott, ezért én kifújtam magam, majd felálltam a pokrócról. Biztos voltam abban, hogy Draven-el kapcsolatban minden rendben van. Astrid egyszerűen csak félt. Félt, hogy valami baj történik, hiszen mostanában minden tökéletes. Miután kopogtam Draven szobájának az ajtaján, ő jókedvűen behívott. Felvont szemöldökkel beléptem, és akkor pillantottam meg, hogy az íróasztal fölött görnyedt és a gépén nézett valamit. Csak fél szemmel láttam, hogy egy főiskolának a honlapján böngészik.
- Szia apa! - fordult felém, majd bezárta a lapot. - Mit szeretnél?
- Ezt most úgy kérdezed, mintha nem jöhetnék be csak úgy a fiamhoz! - miközben beszéltem hozzá, kibontotta a fél literes kólát és hosszasan beleivott. Miközben ivott, az asztalán található dolgokat fürkésztem. Telefon, toll, könyvek...de nem láttam a rajzokat, amit Astrid említett. - Jó suli! - biccentettem a gép felé. Ekkor Draven a sötét hajába túrt, majd mosolyogva bólintott.
