Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Ops! Esta imagem não segue as nossas directrizes de conteúdo. Para continuares a publicar, por favor, remova-a ou carrega uma imagem diferente.
- Szóval...ez lesz az első randevúnk - Alessandro mellett ültem a kocsiban, miközben próbáltam leplezni a feszültséget ami belőlem áradt. Kezemet összekulcsoltam az ölemben és a szám szélét rágcsálva piszkáltam a körmeit. A hivatalos randira próbáltam alkalomhoz illően felöltözni. Az eszem azt súgta, hogy vörös ruhát inkább hanyagoljam, ezért egy éjfekete, combközépig érő, testhezálló ruhát választottam. A hajamat elegáns kontyban felfogtam a tarkóm fölé. Alessandro felé pillantottam, aki kiegyensúlyozott és jókedvű volt. Mint mindig, a kisugárzása most is egyedi és tökéletes volt. Elképesztően jóképű volt, sötétkék öltönyt és fehér inget viselt. - Úgy nézünk ki mint egy normális pár - kezemet a szabad kezére csúsztattam, miközben frissen borotvált borostáját fürkésztem. - Köszönöm - tettem hozzá halkan.
- Természetes, hogy elviszem a barátnőmet vacsorázni - a szemét összehúzta, miközben a sötét utcán jobbra fordult. A keze érzékien simította végig a bőr kormányt, a mozdulat közben akaratlanul is összeszorítottam a térdemet. - Egyébként jobban érzed magad? Megnyugodtál? - pillantott felém, miközben kicsi táskámat piszkáltam. Logikus választ nem tudnék adni a kérdésére. Szerettem volna határozott igennel válaszolni, de tény, hogy a történtek megráztak érzelmileg. Valamiért még mindig rettegtem, akárhányszor arra a vámpírra gondoltam, aki megmarta a csuklómat. A sötétből jött elő, a keze nem volt emberi. Hosszú körmei voltak, a bőre néhol fekete színt öltött. Azt hiszem, hogy soha nem fogom elfelejteni, talán mindig rettegni fogok az emlékétől.
- Mondjuk úgy, hogy jobban leszek - egy kicsit lehúztam az ablakot, majd Alessandro felé pillantottam. - Biztos vagy abban, hogy emberek közé szeretnél menni? - a kérdést nem bántásnak szántam, de tudni akartam, hogy érzi magát. A kérdésemre jobban megszorította a kormányt, az ajkát összehúzta. Miért érzem azt, hogy nem biztos a dolgában? Hogy van, ami ellen küzd?
- Érted bármit - suttogta, majd hirtelen leparkolt egy elegáns étterem előtt. Az étterem azonnal elvarázsolt. Tiszta üvegén keresztül láttam a párokat, hogy elegáns ruhában bort ittak és nevetve beszélgettek. Elegáns ruháknál csak a mennyezetről lógó kristály csillár volt szebb és hangulatosabb. - Remélem, hogy tetszeni fog! Ez a város olyan étterme, ami talán még nálam is idősebb - fonta össze az ujjainkat, majd könyökömet megtámasztotta és puszit nyomott a kézfejemre. A puha ajkát fürkésztem, szinte éreztem, hogy milyen hatással van rám. Létezik, hogy függővé váltam? Hogy szenvedve vágyom az érintésére?
- Már most imádom - suttogtam, miközben a fülemben található hosszított fülbevaló jobbra és balra lendült.
- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? - hajolt közelebb, majd államat óvatosan megtámasztotta és érzékien nyomott egy puszit a számra. Én többet akartam, de Alessandro elhajolt tőlem. Van egy kérdés, ami régóta megfogalmazódott bennem, de nem mertem feltenni neki. Nem azért mert féltem, egyszerűen csak nem akartam, hogy ezen gondolkozzon. De ma éjszaka olyan természetesnek és közvetlennek tűnt, hogy arra gondoltam, talán elnézi nekem a kíváncsiságomat. Ekkor felvontam a szemöldökömet.
