Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Neked mióta van kikapcsolva az emberséged? - homályosan láttam, arra kaptam fel a fejem, hogy valaki kérdezett. Még nem tudtam felmérni hol vagyok. Egy fém vizsgáló asztalon feküdtem. A csuklómat egy bőr szíjjal az asztalhoz rögzítették. Egyébként sem tudtam mozdulni, mert alig maradt erőm. Már nem láttam homályosan. Egy alagsorban található pincében voltam. A falakat fehér csempe védte, a plafonról pedig régi lámpa lógott. - Hogy miért van csempézve a fal? - bökött Zagan a fal felé. - Mert a csempéről könnyebb lemosni a vért!
- Aha! Ez jó! De én nem várom meg! Mennék is, ha lehet - amikor próbáltam felállni, éles fájdalom nyilalt a bordáim közé. Ez a rohadék még a szúrt sebemet sem tapasztotta le, hagyta, hogy elvérezzek.
- Vicces figura vagy! Már az elején tudtam, hogy kikapcsoltad az emberséged!
- Ennek köszönhetően öltem meg a korcsaid! Ha majd szeretnéd megkeresni őket, jól néz körül, mert van aki több darabban hever valahol! - be sem tudtam fejezni, mert Zagan leütött. A fejem hátrahanyatlott, éreztem, hogy az orromat elönti a vér. Amikor a fejemet oldalra biccentettem, a sűrű vér, csíkban folyt végig az arcomon. A mozdulatnak köszönhetően pillantottam meg egy régi asztalon található kínzó eszközöket. Volt ott kés, szike, olló és kicsi fűrész is. - Micsoda gyűjtemény! Szex játékod nincsen? Erről jut eszembe! Az este két nővel is huncutkodhattam volna! Erre mit csinálok? Itt vagyok egy pszichopata kínzó kamrájában és valami idétlen okból kifolyólag vérzek!
- Ez engem is érdekel! - erőszakkal húzta fel a fekete pólómat, majd egy mozdulattal a sebembe nyúlt. A fájdalom annyira fájt, hogy üvöltöttem mérgemben. - És te lennél tisztavérű? Hol maradt az erőd?
- Gyere közelebb és kibaszottul megmutatom! - morogtam, miközben próbáltam eltépni a lekötözött kezem. - És mit szeretnél? Magadba nyomod a vérem? Azt hiszed, hogy erős leszel?
- Nem az erőre, hanem adottságra van szükségem! Adottságra, amit majd én is tovább adhatok!
- Akkor is csak egy korcs maradsz! - ekkor szinte lassított felvételben láttam, hogy kezébe veszi a kést, majd végig vágja vele a kezem. A seb nem tűnt el. A gyógyulás helyett a vér azonnal végig folyt és az asztalon távozott.
- Essünk túl rajta! - ekkor zörgést hallottunk. A csukott ajtó felé pillantott, a fecskendőt pedig az asztalra helyezte. - Ne mozdulj! - fordított nekem hátat.
- Nem áll szándékomban! - néztem végig magamon. - De ha már meghalok, akkor sármosan halok meg!
- Pofa be! - ekkor kilépett az ajtón, én pedig hunyorogva a plafont néztem. Még mindig nem hittem el, hogy az apám magamra hagyott. Ha úgy néz ki, hogy vesztésre áll, akkor mindig a rövidebb utat szokta választani. Ez mindig így volt, de azt hittem, hogy megjavult. Azt hittem, hogy a fia élete fontosabb a saját életénél, de tévedtem.
