Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kín. Szenvedés. Vágy. Köhögve hajoltam a mosdókagyló felé, kezemmel görcsösen szorítottam meg a szélét, miközben az átlátszó víz lemosta számról és a kezemről a vért. Hunyorogva néztem, hogy a vörös folyadék eggyé válik a vízzel, majd sűrű sugárban távozik a lefolyó felé. A tükörképemmel szemezgettem, miközben próbáltam lemosni homlokomról és szemem tájékáról a vércseppeket. Sóhajtva lógattam a fejem, kezemmel végig simítottam a tarkómon. - Ismételten elvesztetted a fejed - suttogtam magam elé, miközben visszaemlékeztem a táplálkozásomra, ami ismételten ahhoz vezetett, hogy áldozatom meghalt a karjaim között. Nem voltam büszke magamra, az sem segített, hogy ragadozók vagyunk. Bűnt követtem el azzal, hogy elvettem valakinek az életét. Bűnt követtem el azzal, hogy mindentől megfosztottam őt. Még mindig emlékszem a pillanatra, mikor hegyes fogam a nyakába mélyesztem. Felszabadító érzés volt a számomra. A vérét megállás nélkül kortyoltam, élveztem a pillanatot. Az sem érdekelt, hogy minden kortyolásommal több erőt vettem el tőle és esélyt a túlélésre. Elvettem. Mindent elvettem, amit ajánlott nekem. Emlékszem, hogy a falnak nyomtam a testét. A fal felületén megjelentek a vércseppek, ahogy ismételten a nyakába haraptam. A teste elhagyta magát, én tartottam őt. És, miközben próbáltam elfelejteni a történteket, addig egy újabb embert öltem meg azzal, hogy nem álltam le. Astrid miatt történik minden? Mást ölök meg bízva abban, hogy ezzel biztonságban tudhatom magam mellett? Lehet, hogy ebben hiszek, legalábbis szeretnék ebben hinni.
- Ez igen! Micsoda elegancia! - lépett be a szobámba Kyle, miközben a szobában a tükör előtt állva, felfogtam a hajam. Szorosan hátra kötöttem egy kicsi gumival, a többi hajfelületre kevés hajlakkot fújtam. A stílusom egyedi, és ezt igyekszem megtartani. A hajamat mindig összegumizva hordom, egy apró kontyot szoktam csinálni belőle. - Várunk valakit? - támaszkodott neki az ajtó felületének, miközben végig gomboltam a fekete inget. A történtek után kicsit nyugodtabb lettem, de még mindig bűntudat marta a lelkemet. Idejét nem tudom annak, hogy mikor volt utoljára az, hogy nem tudtam leállni. Az utolsó ilyen időszakomban szörnyeteg voltam. Megöltem mindent, ami mozgott és lélegzett. Az a baj, hogy ilyen a vámpírok élete. Ösztönlények vagyunk, akik táplálkoznak és gyilkolnak. - Hol van a lány? Nem láttam kijönni a szobából - kezét a zsebébe csúsztatta, miközben sóhajtva sétáltam az ablak felé. A sötét, szinte fekete égbolton ezer csillag ragyogott, fényes pontban. A csillagokat fürkészve lesütöttem a szemem.
- Ott mint a többi - válaszoltam szűkszavúan. Köztem és Kyle között van egy láthatatlan kapocs, amit senki nem választhat el. Ez mindig is így volt. Nemcsak a vérem miatt ragaszkodik hozzám, de újjászületése első pillanatában engem látott. Mint, amikor a gyermek megszületik. Ez köt minket össze. Én változtattam át. Tőlem kapta az életét. Hozzám tartozik.
- Mármint...nem tudtál leállni? - sétált kicsit közelebb, majd megállt az ablak másik oldalán. Felvont szemöldökkel fürkésztem az arcát, miközben szomorúan elmosolyodott. - Van valami oka?
