|Te Vagy A Végzetem|

Harmincnyolcadik

A babavárás nem egy állapot, hanem egy áldás. Babavárás alatt megtanultam édesanyaként gondolkozni és felnőtt fejjel nézni a dolgokat. A baba miatt eszméletlenül boldog voltam, de egy részem meghalt. Nem tudtam, hogy Alessandro nélkül is létezik élet, de kezdem megszokni azt, hogy nincsen mellettem. Nem tudom hol van, mit csinál, azt sem, hogy kivel van. Mikor rá gondolok, mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy miért reménykedem még? Miért reménykedem abban, hogy visszatér hozzám? Abban, hogy megkeres? Amikor kikapcsolta az emberségét és megharapott, aláírt mindent és lemondott rólam. Én azóta a nap óta mégis tűkön ülve várok, hogy egyszer visszatér hozzám. Hiába bántott, hiába hagyott el, a szívem és a lelkem is kapaszkodik Alessandro-ba és az emlékébe. Télen még öngyilkos akartam lenni, hiszen a hiánya fájt. De most tavasszal, amikor a fiamat a kezeim között tartottam rájöttem arra, hogy nem harcolok tovább. Nem harcolok, nem várok. Ott a kanapén ülve, miközben a kicsi baba a védelmező karjaimban aludt, a kék cumija pedig a nedves szájában volt, rájöttem arra, hogy nem fogok többet várni rá. A baba illata és jelenléte tartotta bennem a lelket, az erőt, hogy ne ragadjunk le. Majdnem fél év telt el azóta. Fél év hosszú idő. Nekem igen, de neki nem. Fél év alatt anya lettem. Kihordtam egy gyönyörű babát, akit meg kell védenem.

- El sem hiszem! - Mason egy kék pokrócot hozott, amit óvatos mozdulatokkal a baba pici testére helyezett. Amikor lehajolt, hogy puszit adjon a homlokára, a fejét rázta. - Az első baba! - tisztelettudóan pillantott rám, hiszen én voltam a baba édesanyja. Csak most kezdem felfogni, hogy milyen lénynek is adtam életet. Félig ember, félig vámpír, ami is jelentheti, hogy mindkét világban élhet. - Megfoghatom? - összeráncolt szemöldökkel felálltam és oldalra biccentettem a fejem. A fejemet ráztam. Senki kezébe nem adom a picit.

- Nem - suttogtam és erőltettem magamra egy mosolyt. Az ablakhoz sétáltam, miközben orromat a baba csupasz fejéhez érintettem. Draven arca makulátlan és kisimult volt. A kisugárzása gyönyörű és aranyos. A házat lassan, de betöltötte a baba jól ismert illata és a hangja. Színt hozott az életembe, ezért ő az enyém. - Sajnálom, de nem adom ki a kezeim közül! - fordultam Mason felé, aki összeráncolt szemöldökkel végignézett rajtam.

- Csak szeretném a karjaim közt tartani! - nevetve feltette a kezét, majd lassan legyintett. - Mindegy! Csak pár órája hoztad a világra! Nem fogom elvenni tőled! - miközben hátra sétált és magamra hagyott, én sóhajtva leültem az egyik szűk fotelbe és a babám arcát néztem. Attól féltem, hogy veszély leselkedik rá. Egy belső hang azt súgta, hogy mindig mellette kell lennem. Ehhez én tartom magam, soha nem fogom magára hagyni.

- Istenem! Vajon tudja az apukád, hogy létezel? - mutató ujjammal megérintettem az apró kezét, amivel álmában a kék takarót szorította. - Megígérem, hogy erős maradok! Miattad fogok kitartani, Draven! - óvatosan magamhoz emeltem és lehunyt szemmel puszit nyomtam a fejecskéjére. - Egy álom vagy, fiam! - amikor lassan kinyitotta szemét, a tekintete valóban a tudtomra adta, hogy ez a baba nem ember. Egyik szeme kék, másik zöld színben csillogott. Mintha az emberi és a természetfeletti oldala megmutatkozott volna. - Milyen szép szeme van ennek a babának! - vigyorogtam, amikor hirtelen és váratlanul a bejárati ajtó kísérteties nyikorgással kinyílt. Abban a pillanatban, hogy megláttam a nyitott ajtót, nagyot nyelve felültem és hevesen dobogó szívvel fürkésztem a sötétségbe. Nem láttam semmit, csak sötétséget. - Hahó?! - remegő lábakkal álltam fel és rosszat sejtve néztem az ajtót. - Ki az? - összehúztam a szemem, amikor megpillantottam egy árnyékot. Valaki állt ott. Talán...talán Alessandro lesz az? - Alessandro, te vagy az?! - hirtelen húztam mosolyra az ajkam, amikor az árnyék mozogni kezdett. Egyre kisebb lett. Tudtam, hogy valaki bejön a házba, de amikor megpillantottam egy ismeretlen arcot, a lábam a földbe gyökerezett. Nem volt ismerős. És ha valami nem ismerős, az kiszámíthatatlan. A fekete hajú férfi, bőrdzseki zsebébe rejtett kezekkel megállt a küszöb előtt. A mély mogyoróbarna szemével megállás nélkül engem nézett. Barátságos tekintete volt. Markáns arcát nem fedte borosta, a fekete haja elegánsan hátra volt lakkozva, ami kiemelte a szögletes állát és tekintélyt parancsoló arcát. Ívelt szemöldökét enyhén összeráncolta, csak most vettem észre, hogy egy anyajegy volt a szemöldöke mellett. Ő nézett engem, és én néztem őt. Az már biztos, hogy vámpír volt. Hogy miért? Mert csak a vámpírok ilyen tökéletesek és gyönyörűek. - Hahó! - suttogtam könnyes szemmel. A férfi egy mozdulattal belépett a nappaliba, majd bólintott.