|Te Vagy A Végzetem|

Harminchetedik

A testvérem a nap első sugarait nézte. Fél szemmel láttam, hogy az erdő fái mögül lassan ereszkedik fel a sárga nap. Besütötte az egész erdőt, a mezőt, még a távoli hegyeket. Mintha varázslatos sugaraival cseppnyi reményt hozott volna a mai napra. Igaz is volt. Az én reményem az erkély korlátnak támaszkodva hunyorogva nézte végig a napfelkeltét. Egy kicsit oldalra biccentettem a fejem, hogy megfigyeljem a hangulatát. Mint mindig, most sem tudtam eldönteni, hogy mire gondol, mit érez, hogy mit akar. Amikor kinyitottam az ajtót, vettem a bátorságot és Markus mellé léptem, aki közelségem miatt azonnal felém pillantott. Találkozott a tekintetünk. Határozott, ívelt szemöldöke alatt barátságtalanul csillogott a mogyoró barna szempár. Ez a kisugárzás félelmet keltett bennem, de ezt próbáltam leplezni. Markáns és durva arcizma megfeszült, mintha próbálná visszafogni a ragadozót, ami benne él. Mintha ezer éve nem láttam volna őt. Szívem szerint magamhoz öleltem volna, homlokon csókoltam volna, hiszen ő az én vérszerinti TESTVÉREM. Most viszont Markus távolságtartása ébresztett fel arra, hogy ő leragadt valaminél, amire választ még nem kapott. Csak tegnap este tért vissza. Az egész éjszakát szó szerint végig ette, ami azért volz durva látvány, mert a felesleget ki is hányta. Ilyen, mikor a testünk több mint tíz éven át halott volt. Úgy érezzük, hogy minden táplálkozást be kell pótolnunk, még akkor is, ha utána a testünk már elutasítja azt. A szívem mélyén sem tudtam eldönteni, hogy jót vagy inkább rosszat tettem azzal, hogy feltámasztottam. Hiszen bármikor megtehettem volna. Féltem, hogy olyan dolgokat vág majd a fejemhez, ami még nekem is rosszul fog esni. Szerelmes voltam. Mindennél és mindenkinél jobban szerettem egy nőt, akit az első szeretkezésünk után visszavonhatatlanul bántottam. za életem ezelőtt kiegyensúlyozott volt. Most, hogy hibáztam, helyre kell hoznom a hibáimat. Vissza kell szereznem Astrid-ot, le kell számolnom Malcolm-al. Ez lesz az én feladatom. De azt még nem tudtam, hogy ez még csak a kezdet. - Hogy érzed magad? - vettem a bátorságot és a testvérem szemébe pillantottam, akinek tekintete mély barnából, jeges kékké változott. Mintha belül teljesen üres lett volna. Mintha nem táplált volna semmit a világ felé. Kívül belül üres.

- Feltételezem, hogy a kérdést nem szántad komolyan, testvér! - a kezét összekulcsolta, majd aprót biccentett. Mintha megadta volna magát. Talán beszélni fog velem. - Több mint tíz éven át a koporsóm mélyén voltam! Kíváncsi vagyok, hogy mi olyan fontos, ami arra késztetett, hogy feltámasz! - nem kérdésnek, inkább utasításnak szánta, hogy mindenképpen mondjam el neki.

- A segítségedre van szükségem - suttogtam a szemébe nézve. Markus nem válaszolt, nem pislogott, csak rezzenéstelen arccal engem nézett. AMikor azt hittem, hogy ennyivel megúsztam, rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Markus egy hirtelen mozdulattal gyomron ütött. Az erő miatt a testem hátra zuhant és átestem az üvegfalon. Az üveg apró szilánkokká robbant és a padlóra esett. Kifejezetten nagy fájdalommal zuhantam neki a falnak, ami a testem mögött behorpadt. - Ez nem volt kellemes! - összeráncolt szemöldökkel helyeztem a vállamra a kezem, de Markus csak nyugodt léptekkel sétált az üvegeken.