Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Reggel, mikor pirkadt az égbolt, mikor a sötét színt átváltotta a felkelő nap színe, az ablak előtt álltam, a testem csak egy takaró védte, miközben hunyorogva figyeltem a nap első sugarait. Mosolyogtam ahogy a reggeli nap megjelenik az erdő magas fái mögött és bevilágítja az egész tájat. - Gyönyörű, igaz? - Alessandro mögém lépett, átkarolt és a nap sugarait nézte. - Minden reggel végignézem!
- Csodálatos - fél testtel felé fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Olyan békés volt, mintha minden gond ami a fejében járt, elszállt volna. Alessandro érzéki volt és nyugodt. Elvarázsolt, hogy kiegyensúlyozott, hogy a történtek után még mindig tartja magát. A történtek után... - Ne nézz így rám - sóhajtottam szomorúan, miközben fejét csóválva a plafon felé pillantott. Vannak dolgok, amiről nehéz beszélni. Az ember inkább kerüli a témát, mert tudja, hogy nem lesz jó a vége. Mi is tudtuk, hogy jobb nem beszélni arról, ami történt, de ismertem Alessndrot és a bűntudatát. Ha magát bünteti, akkor azt kimondja. Mindegy, hogy miről van szó. - Csinálok reggelit magamnak! - mielőtt kikerültem volna, megfogta a testem, a tükör elé húzott, majd egy mozdulattal lehúzta rólam a takarót. Függetlenül attól, hogy tudom mit fogok látni, még a lélegzetem is elállt. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, azt mutatni, hogy nem fáj, hogy nem érdekel, de a hátam akkor is tele volt lila és zöld foltokkal. A vállamon ott volt az érintése nyoma, és piros folt maradt az ajka helyén.
- Nem csinálhatsz úgy, mintha ez nem zavarna! Büntess meg, hogy ezt tettem veled! - sütötte le a tekintetét, miközben ajkamat összeszorítva visszavettem magamra a takarót. - Csinálj valamit, mert ez...ami a testeden van... - borostás arcára simította tenyerét, a hátát pedig a falnak támasztotta. - Egyszerűen csak nem csinálhatsz úgy, mintha semmi nem történt volna!
- Jól vagyok! Nem ez számít? - léptem közelebb hozzá.
- Jól vagy?! - húzta össze a szemét. - Bántottalak! - pillantott az ablak felé, majd feltette a kezét. - Hiba volt az egész - suttogta, mire pislogás nélkül fürkésztem az arcát. Éreztem, hogy bármikor elsirhatom magam. Mégis, hogy mondhat nekem ilyet? - Életem legnagyobb hibája! - szinte lassított felvételben láttam, hogy ököllel egyenesen a tükörbe üt. A tükör apró szilánkokban robbant szét és a padlóra hullott. Az éles hang miatt a fülemre helyeztem a kezem,majd hátra léptem pár lépést. Nem mertem megszólalni, mert Alessandroban forrt a düh a hibája miatt. Hiba...ő annak nevezte. Én nem.
- Alessandro, tudtuk, hogy ez megtörténhet! Istenem! Hát nem tudod, hogy mit jelentett nekem az éjszaka? - suttogtam a könnyeim között. Nagyon fájt, amit csinált. Megértem, hogy haragszik magára, de nem mondhatja azt, hogy hiba volt. - Nem a sérülések fájnak, hanem az, amit most csinálsz! - fürkésztem a kézfejét, amit megvágtak az összetört szilánkok. A kezéből megindult a vért és vékony csíkban folyt a csuklója felé. - Nem mondhatsz nekem olyat, hogy életed legnagyobb hibája volt, mert tökéletes volt az éjszaka!
- Igen! Tökéletesen veszélyes! Csak néz tükörbe! - ismételten megfordított, majd a takarót kicsit lehúzta, hogy megtudjam nézni a nyakam. - Nem vagy hozzám elég erős! Sajnálom - ekkor hátat fordított és magamra hagyott. Elképedve néztem a tükörképemet. Percekkel ezelőtt boldog voltam. Úgy éreztem, hogy az egész világ az enyém. Alessandro mindent tönkretett. Csak pár perc boldogságot adott nekem.
