Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben. A gondolataim mindig egy nőt érintettek, azt az egyetlen egyet. Miért van az, hogy csak egyszer találkoztam vele, de úgy érzem, hogy ismerem? Furcsa érzés kavargott bennem. Akárcsak arra a nőre gondoltam, úgy éreztem, hogy valami köt hozzá. Bár logikus magyarázatot még nem találtam rá, ezért arra gondoltam, hogy a múltból ismerhetem. De mégis mi közöm volt egy vadászhoz? Mi közöm lett volna egy olyan nőhöz, aki a fajtámra vadászik? Ez a szar azzal, hogy valaki kikapcsolja az emberségét. Csak a jelenben él, és töröl mindent, ami a múltban történt vele. Ez egy ijesztő folyamat, de soha nem zavart az, hogy nem emlékszem bizonyos dolgokra. Mint a köd. Egyszer volt, aztán felszívódik. Ez történt az emlékeimmel is. Amikor kikapcsoltam az emberségem, egy új személyként tértem magamhoz. Kitöröltem mindent, ami engem azzá tett, aki akkor voltam. Bizonyos dolgokra és személyekre emlékszek, de amire én igazán kiváncsi vagyok, arra választ talán már soha nem kaphatok. - És a baba? - fenekemet az asztal szélének támasztottam, majd a modern falra akasztott festményt néztem. - Miért éreztem olyan közel magamhoz? - az ujjamon található pecsétgyűrűt forgattam, közben lazítottam a vörös ingemen. - Ez kezd egyre zavaros lenni! Adott egy nő, akit nem ismerek, de valamiért olyan érzésem van, mintha hozzám tartozik! És aztán ott van a baba, aki úgy megérintett, hogy csak rá tudok gondolni - ráncoltam a szemöldökömet. - És tény az is, hogy megörültem, hiszen magamba beszélek! - kezemmel végig szántottam a borostámat, miközben elhúztam az ajkam. Kiábrándító, amikor az ember úgy dönt, hogy kikapcsolja az emberségét, és aztán megjelennek az életében olyan személyek és tekintetek, amit nem tud kiverni a fejéből. Ennek csak egy oka lehet: a múltban valami összekötötte őket.
- Min gondolkozol? - egy hang szólított meg, ezért összeráncolt szemöldökkel pillantottam a hang irányába. A kanapén feküdt, kezében egy régi könyvet tartott és azt olvasta. A másik keze a tarkója alatt volt, csak néha pillantott felém. - Zavar, hogy ideges vagy!
- Egy! - tettem fel a mutatóujjam. - Nem emlékszem, hogy kopogtál volna! - mutattam az ajtó felé, jelezve, hogy hívatlanul érkezett. - Kettő! Ne olvass a gondolataimban mert esküszöm, hogy lenyakazlak! - Kyle kezéből elvettem a könyvet, majd a könyvespolc tetejére helyeztem. - Miért jöttél? - pillantottam hátra, mire széttárta a kezét.
- Aggódtam érted! Miután kikapcsoltad az emberséged...eltűntél! - suttogta. - Mindenhol téged kerestelek, Alessandro! - ült fel a kanapén. - De meglepő, hogy rám emlékszel!
- Nem felejtem el azt, akit egyszer átváltoztattam! - válaszoltam nyersen. Miközben Kyle arcát néztem, felmerült bennem a tény, hogy ő jól ismer engem. Ha engem ismer, akkor a múltamból is ismer személyeket. Talán ha megkérdezném tőle, hogy ki az a nő, akire folyton gondolok, akkor választ kapnék a kérdéseimre. De mi van, ha nem akarom tudni? Szükségem van az információra? Szükségem van arra, hogy múltban éljek?
