|Te Vagy A Végzetem|

Negyvennegyedik

- Úgy látom, hogy jobban érzed magad! - amikor Markus megállt a szobám előtt, a boldogságtól egy hirtelen mozdulattal a nyakába vetettem magam és szorosan átkaroltam a tarkóját. Ő óvatosan magához húzott és a hajamat simogatta. - Én végig bíztam benned! - suttogta a fülembe, miközben beszívtam az illatát. Jó érzés volt a karjai között lenni. Nem csak biztonságot, de nyugodtságot is éreztem. Ahogy a tenyere a lapockámon pihent, eszembe jutott az, ami köztünk van. Nem akartam kerülni a témát, ezért kicsit elhajoltam tőle, majd az arcát fürkésztem.

- Amit irántad érzek, az csak a kötődés miatt van? - amikor a fülem mögé túrtam az egyik tincsem, ő sóhajtva az ajtófélfának támasztotta a hátát. Az arcát néztem, nem tudtam betelni a látványával. Tetszett, hogy jóképű, hogy nincsen borostája és ő inkább pólókat hord az ingek helyett. Tetszett, hogy mindig nyugodt, okos és néha vicces. Benne olyan dolgokat fedeztem fel, amit Alessandro-ban nem. Markus a szívem olyan helyén lakik, amit senki nem téphet ki. Talán tudom, hogy én kihez tartozom, de a gondolataim és az ösztöneim mást súgnak. - Olyan jó érzés a karjaid között lenni! - tenyeremmel az izmos vállát simogattam, szinte hallottam, hogy szíve dobogása felgyorsul. Az illata...a tekintete...még a teste melege is felkelti bennem a nőt. - Mi lenne, ha...

- Szeretlek! - annyira meglepődtem, hogy elkerekedett szemekkel pillantottam a szemébe. Erre nem számítottam, ezért kezemet magam mellé ejtettem. - Azon az éjszakán azért itattalak meg a véremmel, mert nem akartalak elveszíteni! - az arcomat megtámasztotta a kezével, majd megrázta a fejét. - És mivel szeretlek, nem használhatom ki a kötődést, amit irántam érzel! - a plafon felé pillantott, szinte éreztem a mellkasában szétterült fájdalmat. Mindent éreztem, amit ő érzett, vagy gondolt. Ebben a pillanatban, könnyes szemmel néztem fel rá. Legszívesebben magamhoz húztam volna és nem engedtem volna el.

- Amit irántad érzek, az nem a kötődés miatt van - éreztem, hogy megremeg a hangom, és nem vagyok ura önmagamnak. Még mindig a karjai között voltam, ezért amikor éreztem, hogy eltaszít magától, szorosan hozzá bújtam. - Markus én...

- Ha nem tudod kimondani, akkor bizony nem is valódi! - amikor elengedett, és hátra lépett, könnyes szemmel néztem végig rajta. Nem akartam őt elveszíteni. Ő nem Alessandro. Ő más volt...minden benne van, ami Alessandro-ban nincsen. Amikor Markus a nappaliba sétált, egy hirtelen mozdulattal elé léptem, lábujjhegyre álltam, majd visszafojtott lélegzettel megcsókoltam. Erre nem számított, és próbált el taszítani magától.

- Ne lökj el magadtól! - pólóját feltűrtem a hasán és a padlóra dobtam. Amikor láttam rajta, hogy tekintete kék színben izzott, mikor megpillantottam a gyönyörű vámpír fogait, tudtam, hogy nem ellenkezik tovább. Egy mozdulattal tépte le rólam a pólót és a kanapéra dobta. Amikor az ölébe ugrottam, ő egy hirtelen mozdulattal a falnak döntött. A szívem hevesen vert, amikor kezemet a fejem fölé feszítette és végig csókolta a nyakam. Az érzés...a vágy...tudtam, hogy ez nem kötődés. Ez annál sokkal több volt. Felsóhajtottam és lehunytam a szemem, amikor ajka a nyakamon táncolt. Nem harapott meg, nem mélyesztette belém a fogát. Imádtam, hogy még így is tudja uralni. Kezemmel végig szántottam a hátát, a szenvedélyes csók közben találkozott a tekintetünk. Egy hullámhosszon jártunk, a levegőt egyszerre vettük. Ott Markus karjai között azt éreztem, hogy erre vágytam. - Én rád vártam! - kezemmel kigomboltam a farmerját, lehúztam a sliccét és letoltam a fenekén. Mély morgás tört fel a torkából, azért a kanapéra fektetett, megfogta a nadrágomat lehúzta rólam, de amikor hozzám hajolt, a szám elé kaptam a kezem, lelöktem magamról és váratlanul vért hánytam a padlóra. Markus azonnal mellém lépett és megfogta a hajam. - Mi ez?! - nem tudtam abbahagyni. A vért egymás után kihánytam, az egész szőnyeget beterítette. Ő mellém guggolt, és a fejét rázta.