Azt mondják, valahol mindenkinek van egy végzete. Az én végzetem ártatlan volt a szerelmünkhöz, és veszélyes rám nézve. Legyőzhetetlen vágy tombolt bennem, túlvilági vágyakozást éreztem iránta, mert nálunk a szerelem mindig örökké szól. Mert belesze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Könnyes szemmel fürkésztem a plafont, miközben a vizsgálóasztalon fekve sziszegve elhúztam a nyakam. Apa egy óvatos mozdulattal húzta le nyakamról a fehér kötszert, hogy tisztán tegyen a seben helyére. Fájt, még mindig vérzett, de dobog a szívem és életben vagyok. Akkor élek, ha a szívem apró darabokra tört. Alessandro ott szúrt hátba, ahol a legjobban fájt. Nem hallgatott rám, hanem az életemet védte azzal, hogy feladta magát. Nem így kellett volna történnie. Ketten kitaláltuk volna, még akkor is, ha az idő nem nekünk kedvezett. Még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy kikapcsolta. Teljesen kifordult önmagából. Napok óta nem láttam. Minden percben azon gondolkozok, hogy hol van, mit csinál. A gondolatba is beleőrülök, hogy valami baja lehet. Ő az életem része, de úgy érzem, hogy most túlságosan messzire ment. Alessandro mindent tönkretett azzal, hogy csak rám gondolt. Tudtam, hogy az életemet mentette meg, de ezzel magát tönkre tette, amivel engem is szintén összetört. Nem tudom, hogy lesz tovább. Azt tudom, hogy összetörtem. Gyenge lettem. - Majdnem átharapta az ütőeredet! Nem fogta vissza magát! - suttogta, miközben fertőtlenítővel és seb összehúzóval bekente a harapása nyomát.
- Honnan tudtad, hogy hol vagyok? - néztem apa szemébe, de ebben a pillanatban Kyle sétált be a szobába. A váratlan látogatása miatt elmosolyodtam és jól esett, hogy viszont láthatom. Miközben az arcát fürkésztem, felfigyeltem arra, hogy stílust váltott. Elegáns ruhát viselt, a haját pedig oldalt rövidebbre nyírta, illetve egy apró kontyban összefogta. - Jó az új stílusod! - suttogtam erőtlenül.
- Azt hittem, hogy te igen! - ráncoltam a szemöldökömet. Kyle szomorúan a fejét csóválta, majd két kezét összefonta a tarkóján.
- Amióta kikapcsolta az emberségét...nem érzem! Mintha nem is létezne! Már nem érzem a jelenlétét! - leült a legközelebbi székre és apámra pillantott. - Rendbe jön?
- Mély harapás! Az infúzió is segít, de időt kell hagyni a gyógyulásnak! - a véres kötszert egy műanyag tálba dobta, majd becsúsztatta egy fehér kukába. - Egyébként Kyle talált rád! - fonta össze a kezét. - Ő hozott haza!
- Igen! Amikor megérkeztünk kicsit furcsa volt, hogy üres a ház - pislogott nagyokat Kyle. - Akkor még éreztem Alessandrot, ezért nem volt nehéz megtalálni titeket! De amikor beléptem és megláttalak téged a vértócsában... - nem fejezte be, mert apa olyan szinten elsápadt, hogy bármelyik percben elájulhat. - A lényeg, hogy itthon vagy! Pihend ki magad! - Kyle felállt, de én a fejemet ráztam.
- Nem szeretnél még maradni?
- Szívesen maradnék, de tájékoztatnom kell a többieket! Ha Alessandro az apjával van, akkor az ellenségünk! Egyszerűen minden összedőlt!
- Nekem mondod? - húztam fel a szemöldököm, mire Kyle szomorúan megrázta a fejét.
- Ha szeret, úgyis emlékezni fog rád! Nem teljesen, de ha a szerelme igazi, akkor lesznek pillanatok, amikor fog emlékezni! És ezek fogják őt visszahozni!
