Love of the lion (M.V.)

14.fejezet

Feldúltam kezdtem el mindent bepakolni a bőröndömbe. Verstappen most túl messzire ment. Nem ez volt az első alkalom hogy megaláz mások előtt, de most túlzásba esett.
Épp a fürdőben voltam és szedtem össze a dolgaimat, amikor valaki kopogni kezdett a szobám ajtaján. Van egy sejtésem hogy egy francia férfi az, de most jelen pillanatban hozzá sem volt kedvem. Mivel nem hagyta abba az ajtóm verését, ezért mindent ledobtam az ágyra és már nyitottam is ki az ajtót. Ám amikor megláttam hogy ki is áll a folyosón, amilyen lendülettel kinyitottam, úgy csuktam is volna vissza.
-Vedd el a lábad ,mert esküszöm eltőröm.-szinte a haragtól sziszegtem felé a szavakat, de nem hatotta meg.
-Emília.
-Tűnj el Max, mert esküszöm, tényleg eltöröm a lábad.-próbáltam becsukni, de nem vette el a lábát onnan.
-Emília, sajnálom. Túlzásba estem.
-Tényleg? Na nem mondod.
-Csak beszéljük meg.-próbált rávenni hogy beszéljek vele, de esélye sincs.
-Biztos hogy nem. Már mondtam, tűnj el innen.-próbáltam kitolni a lábát, de mintha meg sem érezte volna. Hirtelen egy nagyobb nyomást éreztem az ajtón, és már be is jött a szobába.
-Te mit képzelsz magadtól? Mi? Fogod magad és csak úgy bejössz a szobámba? Takarodj innen!-álltam előtte, és szinte a haragtól alig láttam.
-Nem megyek el. Beszélnünk kell.-állt az ajtóban, így még oda sem tudtam menni.
-Már mondtam hogy nem vagyok hajlandó veled többet beszélni. Csak ne félted az ülésedet? Mi más miatt lennél itt?
-Bocsánatot akartam kérni. Sajnálom amiket mondtam.
-El tudom képzelni mennyire. Gondolok valamelyik fiú küldött fel. Hát mond meg nekik hogy itt voltál, és menj el.- fordítottam neki hátat, mert még a végén felpofozom.
-Komolyan mondom. Tényleg sajnálom. És nem a fiúk küldtek fel. Magamtól jöttem.
-Tényleg?  A nagy Verstappen képes magától bocsánatot kérni? És mennyi ideig is? A következő versenyig? Hát tartsd meg magadnak.
-Azért te sem voltam ám jobb. Oké én is túlzásba estem, de te is ugyan úgy. -jött oda hozzám, így már velem szemben állt.
-Jó, igazad van. Sajnálom. Nem lett volna szabad felhoznom apádat. Most boldog vagy?
-Ez aztán az igazi bocsánatkéres. -kezdett el rajtam nevetni.
-Hát őszintébb mint a tiéd. Na most már el lehet menni.-mutattam az ajtó felé, de nem mozdult.
-Már pedig nem megyek. Fejezd be hogy folyton az ülésemmel fenyegetőzöl. Ez már a második alkalom volt, és most a többiek is hallották.
-Ó ,csak ugyan? Mert azt nem amit te a fejemhez vágtál? Hogy csak egy gazdag picsa vagyok, akinek minden a segge alá volt rakva? Hát nagyon tévedsz. De tudod mit, már pont nem érdekel hogy te mit gondolsz rólam. Legyél boldog. De most már tűnj el innen.
-Nem megyek. Mondtam addig nem megyek el ,amíg ezt nem beszéljük meg.
- Jó, mit akarsz? Mi? Mit akarsz a fejemhez vágni ,amit eddig nem tettél meg?  Hagy csak apám elkényeztetett lánya vagyok? Hát képzeld, ha annyira szúrja a szemed, hát nem vagyok.  Sose voltam az. Számára mindig is a csapat és a pilóták fontosabbak voltak mint én. Vagy azt, hogy miután elváltak anyával és akármikor vele voltam, mindig a csapat volt a fontosabb nem én? Vagy hogy még a születésnapomat is elfelejtette ,ha egy versenyhétvégére eset? Vagy hogy még a diplomaosztómra sem jött el, mert nyaralni mert az új feleségével? Mondván elfelejtette mikor van? Cserébe vett egy házat ugyan ,csak nem ott ahol éltem. Így van egy házam monacóban, ahol egész addig sose jártam. Vagy hogy csak miatta lettem közgazdász, mert ő azt akarta? Nem érdekelte soha hogy én mit akarok. Mióta Marionnal együtt volt, fele találkozásunkat lemondta, de a versenyeken mindig ott volt. Láttam.-már kezdett lefolyni a könny az arcomon.- Amióta a csapatnál vagy, te mindig is fontosabb voltál neki mint én. Csak azért mert nő vagyok. Nem tehetek róla ,hogy 13 évesen nem érdekelt a rohadt forma-1. Ahogyan most sem, mégis rám erőszakolta. Szerinted jó kedvemből vagyok ott minden versenyen? Mi? Hát nem. De még utoljára hozzá láncolt a csapathoz, és a vállalathoz. Persze hogy nem érdekelte ,hogy van saját életem. Mindig is az övé volt fontos.-kibuktam.Teljesen szét estem. Az előtt az ember előtt, aki előtt sose akartam. Már nem bírtam tovább. Ez az este volt az a bizonyos pont az i-re. Észre sem vettem hogy már szinte szabályosan sírtam. Nem tudom mikor és hogyan, de már Max karjaiba voltam és csak szorítottam magamhoz a pólóját. Ő csak végig simított a hátamon és hagyta hogy kisírjam magam.

Max szemszöge:

Itt van a karjaimban az az erős nő, akit sose hittem volna hogy sírni látok. Mindig is kiállt magáért, akármit is mondtam neki. De úgy látszik, most megtört. Nem akartam hogy így érezze magát. Minden miattam van. Miattam tört össze ennyire.
Próbáltam megvigasztalni, de kellett neki egy pár perc mire megnyugodott.
Csak letörölte a könnyeit az arcáról, és már lépett is ki a karjaim közül.
-Sajnálom. Nem akartam mindent rád zúdítani. Ehhez neked semmi közöd nem volt.-csak állt előttem, de nem nézett rám.
-Emília. Én tényleg nagyon sajnálom amiket mondtam. Fogalmam sem volt ezekről a dolgokról. Didi, az apád ,mindig mondta mennyire büszke rád, és sokszor bántotta hogy nem vagy vele. Én mindig azt hittem ,hogy te nem akartál vele lenni. Előítéletes voltam veled szemben. Tényleg nagyon sajnálom.
-Csak ezt ne, jó. Nincs szükségem a sajnálatodra.
-Tudom. Nem is gondoltam soha hogy szükséged lenne rá. Már értem, hogy Pierre és a többiek miért védtek mindig annyira.
-Gondolom miket mondtál nekik rólam.-nevetett fel, kissé zaklatottan.
-Nem tudtam hogy ilyen kapcsolatod volt az apáddal. Amikor sose láttalak kint a versenyeken, mindig azt gondoltam hogy egy elkényeztetett kislány vagy, aki apuci pénzén jól szórakozik, és semmit sem tett el az asztalra. Komolyan mondom, hogy sajnálom. És nem csak azért mondom ezt mert kb. most mindent elmondtál. Tényleg komolyan gondolom.-Végre rám nézett ,de lehet csak miatt, mert meglepte hogy megérintettem.
-Én is sajnálom. Már akkor haragudtam rád ,amikor még nem is ismertelek. Úgy látszik mind a ketten félre ismertük a másikat.
-Elég rendesen.-mosolyodtam el, hiszen teljesen mértékben igaz volt. Fu, de furcsa ezt kimondani vele kapcsolatban.-Mi lenne ha elölről kezdenénk? Max Verstappen.- nyújtottam felé a kezemet, amit kétkedve ugyan, de elfogadott.
-Emília Mateschitz.-mosolyodott el ő is. - De ha nem lenne gond, akkor most már elmennél? Össze kellene még pakolnom.-igen, elég nagy rendetlenség volt a szobában. Látszik hogy épp megzavartam a pakolásban.
-Persze. Még nekem is be kell pakolnom.
-indultam el az ajtó felé, és ő jött utánnam.
-Max.
-Igen?-fordultam vissza, de ő már az ajtóban állt.
-Lehetne hogy erről ne beszélj senkinek? Mármint ,arról amiket mondtam.
-Persze. Akkor majd találkozunk.
-Oké. Szia.-ennyi.Már csukta is be maga után a szobája ajtaját.

Igaza volt Pierrenek amikor azt mondta hogy nem ismerem. Sose hittem volna hogy ennyi tűske van a szívében. Már értem hogy miért nem volt kint a versenyeken, és hogy miért volt velem olyan ellenséges. Mondjuk én sem voltam egy szent soha. Előítéletes voltam vele szemben, csak azért mert az apjával a kapcsoltam jó volt. Sőt, több mint jó. Didi számomra mindig is fontos ember lesz, ezen nem fog változtani semmi. De már értem ,hogy Emília miért áll úgy a dolgokhoz ahogy.