Love of the lion (M.V.)

48.fejezet

-Sziasztok gyerekek. Már azt hittem nem is jöttök.-jött ki anya, amint leparkolt Max a ház előtt.
-Szia anya.-öleltem meg, de hamar el is engedtem, hogy Maxnak is tudjon köszönni.
-Szia Anita.-ugyan úgy magához ölelte a hollandot is, és már terelt is be minket a házba.
-De jó illat van. Mit főztél?-fordultam gyorsan felé,  remélve hogy azt a választ kapom amire várok.
-A kedvencedet. Hasáb krumpli, és rántott husi.-amint meghallottam, már mentem is a konyhába, ott hagyva őket az előtérbe. Mire utol értek már a tányér a kezemben volt, és épp a krumplit pakoltam rá.
-Látom éhes vagy.-szólt be anya, mire csak kidugtam rá a nyelvem.
-Még sose láttam ennyire futni kaja miatt.-nevetett Max, de nem foglalkoztam vele.
-Gyere Max, egyél te is. Van édesburonya is.
-Köszi Anita, de miattam tényleg nem kellett volna ennyit fáradnod.
-Ugyan már, ez nem volt fáradság. Szolgáld ki magad nyugodtan, ha már a lányom tömi a fejét.
-Na, nem is ebédeltem.
-Ahogyan én sem. De nem haltam éhen. És kérdeztem hogy meg álljak-e valahol, de nem akartad.-szedett Max is magának, és már ült is le mellém.
-Mert ez finomabb itt, mint bárhol máshol. Jó étvágyat.
-Neked is.
-Terveztem valamit erre pár napra?-csak két napig leszünk itt, hiszen elég sokat utaztunk, amióta szünet van. Jó lesz kicsit otthon is lenni.
-Nem igazán gondoltunk még rá.
-Nekem van ötletem, de majd csak holnapra. Ma pihenjünk inkább.- ránéztem Maxra, hogy neki jó-e így ,de csak bólintott hogy jó lesz.
Anya elment telefonálni, így ketten maradtunk és ettük tovább a késői ebédünket.

-Mit terveztél holnapra?-kérdezett rá anya. Már este van és a nappaliban ülünk egy egy pohár bor mellett. Max nemrég ment el aludni, hiszen már itt sem kellett neki sok, és elalszik.
-Gondoltam kicsit elviszem lovagolni. Rég voltam már én is, és szerintem ő sose lovagolt.
-Ez jó ötlet. De szerinted tetszeni fog neki?
-Fogalmam sincs. Hát ha nem, akkor majd elviszem az állatkertbe. Ott vannak oroszlánok.-nevettem fel, bár nem igazán gondoltam komolyan.
-Örülök neki hogy itt vagytok. Hiányoztál már kicsim. De jó látni hogy ilyen boldog vagy.
-Jaj anya.
-Komolyan mondom Emília. Látom ahogy egymásra néztek. Max szeret téged ahogyan te is őt. Ezt láttam a versenyen is.
-Mit? Hogy szeretjük egymást?-ittam bele a poharamba, hiszen nem nagyon fogyott eddig.
-Igen. Ahogy egymásra néztek. És amikor nem voltál vele, szinte le sem vette a szemét rólad. Szinte védelmez.
-Mert egy oroszlán.-nevettem fel, de tudom hogy ezt komolyan mondta.
-Hát igen. Tényleg az.
-Ha haza mentünk, oda költözöm hozzá.-még senkinek sem mondtam. Anya az első aki tud róla.
-Komolyan? Hiszen most költöztél át nemrég monacoba.
-Tudom. De szeretem őt. És már ő is mondta egy párszor. Eddig mindig kitértem a válasz alól, vagy nemet mondtam. De tényleg szeretem. Szerinted hiba lenne?-féltem a válaszáltól.
-Szinte együtt éltek. Szeretitek egymást. Már miért lenne hiba? Tedd azt amit szeretnél kicsim. Én támogatlak benne.
-Szeretlek anya..-tettem le a poharat és szinte oda bújtam hozzá mint egy kisgyerek.
-Én is szeretlek kicsim.
-Azt hiszem ideje lenne nekem is aludni menni.
-Rendben. Aludj jól drágám. Majd holnap találkozunk.És hagyd a poharakat, majd én elpakolom.-szólt rám amikor már nyúltam volna a poharakért.
-Jó éjszakát anya.-nyomtam egy puszit az arcára, és már indultam is el a régi szobám felé.
Amilyen halkan csak lehetett, mentem be a szobába, ne hogy Max felkeljen.
Lassan bebújtam mellé az ágyba, de arra nem számítottam hogy egy erős kéz a derekamnál fogva magához húz.
-Azt hittem már nem is jössz ma be.-dörmögte rekettes hangon, a nyakamba.
-Én pedig azt hittem már alszol.
-Nélküled már egyre nehezebben megy. De most már nem lesz gond.
-Jó éjszakát Max.
-Neked is Lia.

-Na gyere, nem nehéz. Csak fog meg a kantárt és húzd fel magad.-Már vagy  kétszer elmondtam neki, de nem hajlandó megpróbálni.
-Nem köszi. Cuki meg minden, de jó nekem így.
-Gyere már. Nem bánt. Tök cuki-nyerített egyet, amikor megsimogattam a fejét.
-Látom. Tényleg barátságos.
-Max csak nyerített egyet.
-Tényleg? Pedig mintha morgott volna.-csak nevetve meglöktem a mellkasát, miközben már ő is elnevette magát.
-Olyan szemét vagy néha.
-Csak néha.
-Na gyere te nagy gyerek. Fogd meg végre a kantárt, és ülj fel rá.-húztam oda a lóhoz, de nem nagyon akart rá felülni.
-Ha leesek és valamin eltörik, Christian nem fog örülni neki.
-Van még időnk, mire a szezon kezdődik. Addigra meggyógyulsz. Ez miatt ne izgulj.
-Imádom amikor ilyen kedves vagy velem.-csak egy csókot nyomtam az ajkaira, és egy sóhaj után tette amit eddig mondtam.
-Ügyes vagy. Nem értem miért féltél ennyire. Mehetünk?
-Persze. Amúgy is most ülök először lovon. Csak lassan ha lehet, jó?
-Csak nem félsz? Komolyan? A nagy Max Verstappen aki 3x világbajnok a forma-1ben, fél egy kis lovaglástól.
-Nem félek. Felültem rá nem? De. Hát akkor induljunk végre, mert le akarok szállni.
-Jól van már. Fogd meg a kantárt és megyünk is.-fogtam meg én is, és lassan elkezdtem a sétálni. Max egyre jobban belejött, de azért vágtázni nem hagytam.
-Ez nem is volt rossz.-állt meg előttem, miután leszállt róla.
-Na ugye hogy túl élted.
-Nem mondtam hogy meghalok.
-De azért féltél. Valdd csak be.
-Nem féltem.
-De igen. Féltél. De ez nem ciki, sőt nagyon cukinak is tartom.-simogattam meg a mellkasát, és mosolyogva néztem rá.
-Nem vagyok cuki.-vágta be a durcát, mint egy kis gyerek.
-De igen az vagy. Még ilyenkor is amikor durcizol.
-Nem vagyok egy hisztis kisgyerek Emília.- Yago ezt a pillanatot választotta hogy kicsit meglökje Maxot a fejével.
-Hé, te áruló. Azt hittem már jóba vagyunk.-kezdte el simogatni a lónak a fejét
-Hidd el, ha nem bírna már nem állnál itt mellette ilyen nyugodtan.-simogattam én is meg.
-Ezt hogy érted?
-Nem szereti az idegeneket. Nekem is anno nagyon sokáig tartott mire elfogadott. De rengeteget változott az évek alatt.
-Várjunk egy pillanatra. Ő a tiéd?
-Nem. Nem az enyém. Régen sokat jártam ide ki, és Yago valamiért az első pillanattól kezdve elfogadott. Másnak nem igazán engedte meg, hogy lovagoljon rajta. Mondjuk nekem is kellett egy jó pár hét mire elfogadott annyira, hogy megbízzon bennem.
-Hogy hogy?-lassan elindultunk belefér a karámba, hiszen már egy jó ideje ott voltunk.
-Elhanyagolt volt amikor megtalálták. Alul táplált és nehezen engedett bárkit is magához. Emma volt az első akit elfogadott annyira, hogy be tudott menni hozzá a karámba. És ha utánna már én is. Addig csak kintről csodáltam hogy milyen szépen fejlődik.
-Szegény állat. Egyiknek sem szabadna ilyen életet élnie.
-Hát nem. De szerencsére ő jó helyre került. -vezettem be, és kezdtem róla lepakolni. Mire végeztem Max csak a karam szélének támaszkodott, és onnan nézett.
- Készen vagy?
-Igen. Mehetünk ha akarsz.-simogattam meg utoljára meg, és már indultunk is haza.