Bosszúvágy (+18) [H.S. fanfiction] [Befejezett]

2. évad - 28. fejezet

MÁR CSAK EGY FEJEZET ÉS UTÁNA ÉRKEZIK AZ ÉVADZÁRÓ!

Miután elfogyasztom az utolsó falat pudingot, a tálat leteszem az asztalra, és hátradőlök a kanapén. A következő pillanatban Hazz felé fordulok, és igyekszem lábam kényelembe helyezni az ülőalkalmatosságon. Nagy levegőt veszek és felteszem a kérdést:

- Mit tudtál meg róluk? – hunyom le szemeim, rettegve a választól.

- Kikről? – kérdez vissza.

- Nagyon jól tudod kikre gondolok.

Harry egy nagyot sóhajt és felém fordul. Ölembe pihenő kezemért nyúl, s megszorítja kézfejem.

- Biztos, hogy tudni akarod? – teszi fel a kérdést.

Nem tudom – nevetek fel kínomban – Valami oka van annak, hogy kibukott belőlem a kérdést.

- Virginia-ban élnek – mondja szemembe nézve – Édesanyád...

- Nem érdemli ezt a megnevezést. Három gyereket szült, s mindhárom árvaházban nőtt fel. A bátyámnak szerencséje volt, amiért Carmen-ék örökbe fogadták, így egy boldog életre adtak neki lehetőséget. Megismertették vele a szeretetet, tudja milyen egy igazi család. Ha nekem nincs McKenna, fogalmam sem lenne róla, hogy mi az a szeretet. Ő tartott életben és most kezdek barátkozni a család fogalmával. Carmen-ék megtehették volna, hogy nem fogadnak el. Sőt, nem s lett volna kötelességük. De nekik hiába nem lehetett kisbabájuk, ők tudják biztosítani azt, amire Lucia képtelen volt. Lucia nem anya – fejezem be monológom könnyek közepette.

- Sajnálom, Baby – csúszik hozzám közelebb, majd újra megkérdezi, hogy tudni akarom-e, mire csak bólintok – Szóval, Lucia egy árvaházban dolgozik nevelőnőként. Thomas pedig egy helyi kórház főorvosa a gyerekosztályon.

Lesokkolnak vőlegényem szavai. Miután magunkra hagytak minket, van képük gyerekekkel foglalkozni. A saját gyerekeiket eldobták, mint egy darab rongyot. De mások gyerekeivel tudnak törődni.

A szívem majd' ketté hasad. Gyűlölöm magam, amiért ennyire mélyen érint, hogy mi van velük.

- Gyerekük van? – kérdezem – Vagy Lucia szült utánam?

- Nem, nem szült – mondja Hazza – De örökbe fogadtak egy kislányt, abból az árvaházból, ahol Lucia dolgozik.

- Hát ez fantasztikus - nevetek fel szarkasztikusan és zokogva – Meg egy ember életét tönkreteszik... A kislány... hasonlít rám, vagy Kenzie-re?

- Kenzie-re – feleli megtörten – Barna, hosszú haj és zöld szemek.

- Hogy hívják? – teszem fel a következő kérdést.

- Julie – nyögi nevemet és megrázza a fejét, miközben lehajtja azt.

- Tudni akarom – mondom hisztérikusan – Most már mindegy.

- Baby...

- Tudni akarom, Harry!

Látom rajta, hogy a szíve szakad meg miattam. Nekem pedig a hallottak miatt.

Felemeli fejét és rám néz smaragd íriszeivel.

- Juliette-nek hívják – mondja.

- Micsoda? – tátom el a számat.

- Sajnálom, Baby – rázza meg a fejét szomorúan.

Tudom, hogy nem normális, hogy ennyire megvisel. Vagyis nem szabadna annak lennie. De egy négy éves kislány a testvérével egyik napról a másikra kiszakadt a szeretett szülők biztonságot nyújtó karjai közül. Borzalmas bízni abban, hogy valamikor újra az anyukájával és az apukájával lesz. Felemésztő, hogy úgy kell felnőni, hogy az a bizonyos gyermekkori várakozás örök életéig elkíséri.

Képesek voltak elhagyni két ártatlan kislányt – vagyis Lucia egy újszülött kisfiút is.

- Szóval elhagytak minket, és kerestek egy olyan kislányt, aki amolyan kettő az egyben – nevetek fel fájdalmasan.

- Öt éve fogadták örökbe – mondja Harry, talán abban bízva, hogy eme információval segít a helyzeten – A kislány akkor volt négy éves.

- Pont...

- Pont, mint te anno. Tudom, Baby – simogatja kezem – Sajnálom, hogy ezt kellett megtudnod.

- Mindegy – törlöm le könnyem makacsul – Nekem és a testvéreimnek ilyen élet jutott.

A kanapé háttámlájának dőlök, Harry pedig feláll és mögém ül. Szorosan az ölelésébe von, s én nem vagyok rest karjai közé bújni. Kezeit enyémekhez teszi, én pedig vállára döntöm fejemet.

- Annyira sajnálom, Julie – súgja egy puszi kíséretében.

- Köszönöm, hogy vagy nekem – mondom, s lehunyom pilláim.

Hosszú-hosszú percekig maradunk így, s ez idő alatt engem elnyom az álom.

***

Mire felébredek, Harry elkészíti az ebédet, amit jóízűen el is fogyasztunk. Lehetséges, hogy a lasagne nem éppen erre az alkalomra való ebéd, de ahány ház, annyi szokás. Mi pedig ezt kívántuk.

A délutánt a szobánkban töltjük és tévét nézünk. Harry az 1989-es, Nicsak ki beszél című filmet választotta. Pattogtatott kukoricát is, hogy egy kis mozi élményt varázsoljon. Nagyon sokat nevettem a film játékideje alatt, ahogy Harry is. Bár én most láttam először, ő pedig már Isten tudja hányadszor.

Furcsa érzés, hogy néhány óra múlva abba az évbe lépünk, amikor megszületik a kislányunk, Camille...

/Facebook csoport: VanneyG munkái (Wattpad)
https://www.facebook.com/groups/1490913031234466/?fref=ts/