Bosszúvágy (+18) [H.S. fanfiction] [Befejezett]

3. évad - 7. fejezet

Hazafelé tartva nem tudom eldönteni, hogy elmondjam-e Julie-nak, ami a mai napon tudomásomra jutott, vagy inkább hallgassak el előle mindent. Az agyam az egyik, míg a szívem a másik lehetőségért harcol.

Tisztában vagyok vele, hogy a menyasszonyom kezd jobb állapotban lenni, éppen ezért, nem akarom visszalökni abba a gödörbe, amelyből elkezdett kimászni. És fenn áll a veszélye annak, hogy ha megtudja az igazat a családi szálakról, ismét magába fordul.

A kilométereket egyre jobban hagyom magam mögött, amivel a döntéshozatal ideje egyre csak rövidebb. A garázsba bejárva még mindig vívódik az eszem és a szívem. Bezárom az autót, majd felmegyek a házba.

Ahogy belépek, meglátom Julie-t, ahogy a konyhában sündörög. Mivel nem akarom megijeszteni, így az ajtóból köszönök neki:

- Szia, Baby!

- Szia – köszön, és hallom hangján, hogy mosolyog – Már meg is jöttél?

- Igen – felelem – Mindössze 10 percet kaptam mindkettőjükkel.

Besétálok a konyhába, és Julie mellé állok, miközben törölget.

- És... mi... mi történt odabent? - kérdezi félve a választól, és rám emeli ijedt tekintetét.

- Semmi különös – válaszolom félszegen – Egyikük sem mondott semmit.

Juliette kíváncsi tekintettel mered rám, majd abbahagyja a törölgetést. Felém fordul, s gyönyörű zöld íriszeiből sugárzik a bánat.

- Miért hazudsz nekem? – kérdezi szomorúan.

- Nem hazudok – próbálok a lehető leghihetőbben válaszolni.

- Harry, – sóhajtja nevemet könyörgően – kérlek, mond el az igazat.

- Gyere – fogom meg a kezét, és magammal húzom a nappaliba, ahol leülünk egymással szemben a kanapéra.

- Mi történt? Harry, kérlek ne húzd tovább. Tudni akarom, hogy mit mondtak azok a rohadt gyilkosok.

Végül mégis az eszem győz. A szívem harcolt azért, hogy a legkevesebb fájdalmát okozzam életem értelmének. Az eszem azonban közölni akarta vele az igazat, mert tudtam, ha később mástól tudja meg, sokkal nagyobb fájdalmat okozok neki, mintha most mondanék el neki mindent.

Egy mély levegő után minden egyes mozzanatot elmesélek Juliette-nek. Mondandóm közben megtört szívvel látom, ahogy könnyek gyűlnek csodálatos szemeibe, amik áttörik a nekik felállított gátat, amikor McKenna-ról beszélek.

- Uramisten – leheli monológom végén – Te jó ég.

Magamhoz ölelem menyasszonyom zokogástól reszkető testét, és néhány makacs könnycsepp az én arcomon is legördül. Lágyan ringatózni kezdek vele, s bízom abban, hogy ez valamelyest megnyugtatja.

- Megölte őket, mert nem hagytad bántalmazzon egy ártatlan kislányt – zokogja keservesen – Ezért kellett meghalnia a kislányunknak. Mert apád egy elmebeteg pszichopata.

- Ne hívjuk többet az apámnak – kérem – Képtelen vagyok már így gondolni Roger-re.

Rám emeli kisírt szemeit, majd komoly hangon megszólal:

- Sosem mondtad, hogy így hívják apu... öhm... őt.

- Hát igen – sóhajtom – A nagy Roger Styles, drogdíler és sorozatgyilkos. A nagy Roger Styles, aki életeket ontott ki és tett tönkre. A nagy Roger Styles, aki mindezt azért tette, mert gyűlölt a húgom miatt.

Julie nem szól egy szót sem. Sós könnyeivel küszködve a vállamra hajtja fejét. Majd' egy órán keresztül ülünk így, míg Julie teljesen megnyugszik.

- Szeretlek – súgja, mikor felemeli fejét a vállamról - Nem akarom megadni Rogernek azt az örömet, hogy életem végéig a múlton kesergek, amin már nem tudunk változtatni. A jövőbe akarok tekinteni. Egy boldog jövőbe, melyben soha, de soha nem feledjük Édesanyádat, Sarina-t, McKenna-t és Camille-t. Mert rendbe akarok jönni, és tudom, hogy rendbe is fogok. Lesznek majd mélypontok, hullámvölgyek, de együtt átvészeljük.

- Soha nem foglak elhagyni – felelem meghatódva – Te vagy az életem, a mindenem, a kakaós csigám közepe – kacsintok, mire elmosolyodik - A jövőnket illetően pedig biztos vagyok abban, hogy egy szép napon téged Mrs. Stlyes-nak fognak szólítani és hűen őrizzük majd az elhunyt családtagjaink emlékét. És ki tudja talán valamikor egy pici Juliette, vagy egy pici Harry is itt fog rohangálni körülöttünk.

- De ez még a jövő zenéje – sóhajtja lemondón – Egyelőre nem akarok arra gondolni, hogy újra szülni fogok. Fiatalok vagyunk, előttünk az élet. De az életünk egy része Camille-lal együtt halt meg. Nem akarom, hogy egy másik baba átvegye a helyét. Nem akarok még egy kisbabát elveszíteni.

- Mindig vigyázni fogok rád – lehelek csókot homlokára.

- Az elmúlt hónapokban is ezt mondtad – néz rám elkeseredetten.

- Tudom, és hibáztam, hogy nem voltam melletted aznap. Akkor megakadályozhattam volna és Camille még ma is élne.

- Voltál már a szobájában azóta? – tereli a témát

Meglepődőm kérdésén. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is meg akarja nézni. De hogy mindössze egy hónappal Camille halála után, arra végképp nem. Úgy gondolom eljött a pillanat.

- Nem – rázom meg a fejem őszintén – De miért érzem úgy, hogy te be akarsz menni oda?

- Mert be akarok – szipogja – Még sosem láttam a szobát, hiszen akkor láttam volna, mikor hazahozzuk a kicsit. De... erre nem került sor – gördül le egy könnycsepp arcán – Így szeretném megnézni milyen lett volna a mi kis hercegnőnk birodalma...

/Facebook csoport: VanneyG munkái (Wattpad)
https://www.facebook.com/groups/1490913031234466/?fref=ts/