Bosszúvágy (+18) [H.S. fanfiction] [Befejezett]

3. évad - 3. fejezet

Az éjszaka folyamán nem igazán jön álom a szememre. Juliette a mellkasomon szuszog, míg jobb kezével átkarol. Haját simogatom, mert tudom, hogy az megnyugtatja. Most pedig egyelőre ez a legfontosabb; hogy képes legyen átaludni az éjszakákat. A neheze azonban majd csak ezután következik.

Hiába teltek el hetek a kislányunk halála óta, még én sem bírtam rávenni magam, hogy bemenjek a szobájába. Julie pedig még azóta sem látta Camille aprócska birodalmát. Mivel Julie a szobánkból sem mozdult ki, így tőle nem is meglepő. De magamtól talán én is többet vártam.

Megviselt, hogy elvesztettem az Édesanyámat, Sarina-t, és a lányomat. Eddig, Juliette kivételével, minden nőt elvesztettem az életemben, akit valaha is szerettem. Már csak Julie maradt nekem, aki beleroppant apám tettébe. De most ő számomra a legfontosabb. Csak ő, és senki más. Az ő testi és lelki egészsége.

Gondolataimból Juli mocorgása hív vissza. Nyöszörögni kezd, és nyugtalanul forgolódik. Amikor újra felém fordul nem engem, hogy újra megmozduljon. Az elmúlt hetekben bevált, az, hogy mikor Julie nyugtalanul aludt, és forgolódni kezdett, majd ismét felém fordult, magamhoz öleltem és halkan beszélni kezdtem hozzá, de csak úgy, hogy ne ébredjen fel.

- Semmi baj, Baby – suttogom, miközben hátát simogatom, és gyengéden ringatózóm vele a karjaimban – Minden rendben lesz. Már itthon vagy. A családoddal. Biztonságban. Már nem bánthat téged. Már börtönben van, és soha nem fog onnan kiszabadulni. A bátyáddal, a csajokkal és a srácokkal vigyázunk rád, az életünk árán is.

Juliette fészkelődése, és nyöszörgése alább hagy, s nyugodtan alszik tovább. Még néhány percig ölelem magamhoz, majd visszafekszem előző helyzetembe.

Az idő előrehaladtával az álmosság elhatalmasodik rajtam és beszippant az álmok világa.

***

Reggel mikor felébredek Julie nincs mellettem. Szemeim azonnal kipattannak, és mivel tegnap este a fürdőszobában találtam rá, ezért első utam most is oda vezet. Azonban a fürdő épp olyan állapotban van, ahogy tegnap este hagytuk. Szívem gyors ütemben kezd zakatolni, és gondolataim is cikáznak.

- Juliette – kiabálom a házban, hiszen ilyenkor már mindenki elmegy dolgozni.

Választ azonban nem kapok. Kirohanok a folyosóra és újra kiabálni kezdtek.

- Julie... Baby, kérlek... Hol vagy? – harsogom, s közben lemegyek a földszintre.

Mikor benézek a konyhába, Julie a szekrények előtt ül, és térdeit felhúzva sír. Mindössze három lépéssel átszelem a közöttünk lévő távolságot, és leguggolok elé.

- Mi a baj, Julie? – kérdezem kétségbeesve.

Kisírt szemeim rám emeli, és nehezen, de megszólal:

- Nem tudok palacsintát sütni – sírja.

Szemeim kikerekednek, és bár máskor biztos elnevetném magam egy ilyen kijelentésen, most igazán szíven üt. De nem azért, mert nincs az asztalon a reggeli, hanem azért, mert a menyasszonyom – bármennyire is fáj – kész roncs. Apám tönkretette őt.

- Mi történt? – kérdezem, miközben mellé ülök, és fejét a vállamra hajtja.

- Mikor felébredtem, gondoltam csinálok neked reggelit, hogy lassan-lassan minden visszaálljon a régi kerékvágásba. Lejöttem, csináltam magamnak egy kávét, de leejtettem a csészét. Feltakarítottam, a szilánkokat pedig kidobtam. Mikor a szirupot akartam elővenni, levertem a mellette lévő kakaóport. Nagy nehezen azt is feltakarítottam. És mikor a nyolcadik palacsintát égettem oda, úgy döntöttem feladom.

Ahogy meséli a reggeli eseményeket, hangja olykor el-elcsuklik, az én szívem pedig majd' meghasad. Lelki szemeim előtt látom az életkedvvel teli, boldog és sugárzó lányt, aki mára teljesen eltűnt. Négy héttel ezelőtt – remélem nem örökre – búcsút intettünk neki, és azóta sem láttuk viszont. Most azonban egy sovány, kedvtelen és szomorú lányt tartok a karjaimban, akinek nincs kedve az élethez a lányunk elvesztése okán.

Szívem szerint addig ütném az apámat, amíg át nem lépi a pokol kapuit. De hiába vagyok az ő vére, mégsem ölném meg. Remélem élete végig a börtönben fog rohadni, és lassú, szenvedéssel teli halála lesz. Nem érdemel gyors és szenvedésmentes halált.

- Bal lábbal keltél, Baby? – próbálok viccelődni, ami úgy látszik hatásos, hiszen Julie elválik tőlem és mosolyogva rám emeli könnyes szemeit.

- Most, hogy mondod... - neveti el magát, majd újra elkomolyodik – Mi van, ha már soha nem jövők rendbe? Mi van, ha mindig ekkora csődtömeg leszek?

- Nem vagy csődtömeg – nézek mélyen a szemeibe – Olyan dolgokat éltél át, ami után nem mindenki bírt volna arra az elhatározásra jutni, hogy újra a régi akar lenni. De te már megtetted ezt a hatalmas lépést. Amiért én őszintén, nagyon büszke vagyok rád és támogatni foglak. Mindannyiunkat megviseltek a történtek, de te láttad meghalni Camille-t. A karjaiban tartottad a lányunk élettelen, apró, törékeny testét. Teljesen normális, hogy ezek után nem vagy a régi.

- Hiányzik – súgja egy szomorú mosoly kíséretében – Ma lenne egy hónapos.

- Tudom, Baby – motyogom, s nekem is könnyek gördülnek végig arcomon.

Julie azonban letörli arcomról a makacs, s sós könnyeket.

- Ketten túl leszünk ezen a nehéz időszakon – simogatom kezét – Ígérem neked.

- Nagyon szeretlek – dönti homlokát az enyémnek, s ajkaink összeérnek.

Válaszolni nem tudok, mivel Julie egy lágy csókban részesít. Immár egy hónapja nem csókolóztunk úgy, hogy ő kezdeményezett volna, és be kell, hogy valljam, már nagyon hiányzott.

- Én is szeretlek, Julie – viszonzom vallomását, mikor elválunk egymástól – Megcsináljuk együtt azt a fránya palacsintát?

Julie felnevet, ami melengeti szívemet és felcsillan bennem a remény, hogy egy nap újra a régi lesz a menyasszonyom. Egy bólintással felel, majd felállunk és nekikezdünk a reggeli készítésnek...

  /Facebook csoport: VanneyG munkái (Wattpad)
https://www.facebook.com/groups/1490913031234466/?fref=ts/