Birtokolva

5. fejezet

  Harry gondolt rá, hogy valami üzenettel elküldi a patrónusát Ginnyhez, de nem tudta, hogyan fogalmazzon. És ez amúgy is olyan dolog, amit személyesen illene közölnie, de valahogy akkor is helytelennek tűnt, hogy ezt tette; hogy csak úgy magáénak nyilvánította Draco Malfoyt anélkül, hogy közben egy percig is gondolt volna Ginnyre.

Ezért aztán nem volt csoda, hogy most mielőbb szeretett volna beszélni vele. Eleve ezzel kellett volna kezdenie. De nem, mégsem... Draco az előbb éppen haldoklott. Talán ha Harry sosem ér hozzá, akkor Draco elég sokáig képes lett volna kapaszkodni az életbe ahhoz, hogy ő beszélhessen Ginnyvel, habár Isten tudja, mit mondott volna neki.

De Harry nem gondolt Ginnyre. Ehelyett ész nélkül felkapta Dracót, hogy elvigye a Szent Mungóba, az összes többi esemény meg már ebből következett. Draco élete egy hajszálon múlt, mihelyst a bűbáj megsejtette, hogy Harry jelen van és talán igényt tart majd Dracóra. Ezek után Harry mégis mi mást tehetett volna?

De vajon Ginny is így látja majd? A háborúban elvesztette egyik bátyját, Draco Malfoy pedig ennek fájdalmas mementója lenne. Arról nem is beszélve, hogy úgy néz ki, Draco tengernyi időt és energiát igényel majd Harrytől, legalábbis az elején.

És a legrosszabb, hogy Ginny az utóbbi időben arra célozgatott, hogy szeretne összeköltözni Harryvel, ő pedig ezt mindig azzal az indokkal utasította vissza, hogy még nem áll készen megosztani vele a magánszféráját. Na most, ha a lány megtudja, hogy abba viszont belement, hogy Draco Malfoyjal ossza meg ... Pont Dracóval... Harry elképzelni sem tudta, mit fog ehhez szólni a lány, de semmi jóra nem számított.

Sóhajtott egyet, felállt, és fel-alá kezdett járkálni a folyosón.

Próbálta figyelmen kívül hagyni a falon túlról tompán átszűrődő hangokat, és igyekezett nem gondolni rá, hogyan fogadhatja Draco a hírt. Ám minél inkább ki akarta ezt verni a fejéből, annál kevésbé sikerült, az eredmény pedig, amire jutott, nem volt szívmelengető.

Nevezetesen, hogy ő egy átkozottul önző alak, amiért előre sajnálja magát a Ginnytől várható fejmosás miatt. Olyan sok problémája nincs, nem igaz? Nem úgy, mint Dracónak, aki semmivel sem érdemelte ki ezt a sorsot. Oké, halálfaló volt, és ennek során sokaknak ártott is, és Dumbledore-t is megpróbálta meggyilkolni, de Harry tudomása szerint odáig nem jutott el, hogy valóban meg is öljön bárkit. Amikor erre került volna a sor, Draco nem volt képes megtenni.

Öt év Azkaban, Harry személyes véleménye szerint ez lett volna Draco méltó büntetése. Öt év... vagy hét, gondolta, amikor belegondolt, hogy Ron kis híján meghalt mérgezésben. De ez? Harry soha nem támogatott volna ilyen barbárságot, mint a rabszolgaság, még átmeneti időre sem. Pláne, ha egy életre szól!

De végül is Harry a mugli Angliában nőtt fel, úgyhogy a rabszolgaság témája nyilván sosem merült fel benne. A varázsvilág sokkal barbárabbnak tűnt, ez volt Harry meglátása. Ha egy kedves, nagyapaszerű figura végig azon mesterkedik, hogy úgy nevelje őt, mint egy levágásra szánt malacot, ahogy Piton fogalmazott... na igen, akkor tényleg nem kéne meglepődnie azon, hogy léteznek szolgaságba vető bűbájok. Elég csak megnézni a házimanókat.

Innen pedig már csak egy lépés, hogy a varázslókra is érvényes legyen a dolog, nem? Még ha ilyen bűbájokat nem is alkalmaztak mindennapos használatban. Az viszont nagyon is mindennapos volt, hogy egyes varázslókat emberi lénynél alacsonyabb rendűnek tekintettek. Elég arra gondolni, hogy milyen rövid idő alatt is mekkora károkat tudott okozni Voldemort a mugliszületésűek üldözésével. Rengeteg segítője, támogatója akadt, gyalázatosan sok ember értett vele egyet, ahelyett, hogy kiálltak volna amellett, ami helyes és tisztességes...

– Mr Potter – tört be Narcissa visszafogott hangja a tudatába. Harrynek volt egy olyan érzése, hogy az asszony már ott állt egy ideje, és nézte őt, amint fel-alá járkál. A gondolat kissé hátborzongató volt, mivel aurorként nagyon jól tudta, hogy mindig ébernek kell lennie. Főleg egy ilyen helyen, mint ez, ilyen emberek közt, mint ezek...

De nem, most már nem árthatnak neki. Harry tökéletesen értette, mit tett a Res mea es őt és Draco szüleit illetően.

– El... elmagyaráztuk – dadogta Narcissa. Harry szerint az asszony azon töprenghetett, hogy miként hívja őt be magával anélkül, hogy ténylegesen megmondaná neki, mit tegyen. – Draco... megértette, de nem önmaga, sokkos állapotban van...

Ami Harry olvasatában ezt jelentette: Kérem, ne haragudjon, ha Draco valami megbocsáthatatlan gorombaságot mond önnek. Ez pedig csak azt mutatta, hogy milyen jól ismeri Narcissa Malfoy a fiát, nem?

Habár lehet, hogy pontosan úgy értette, ahogy mondta, mert amikor Harry követte őt a hálószobába, Draco tényleg nem nézett ki túl jól. Rettenetesen sápadt volt, a szemei pedig csillogtak, mintha a fiú még mindig lázas lenne. Vagy talán azért tűntek ilyennek, mert halvány, vörös karikák övezték őket.

Egek, Draco tényleg sírt. Vagy legalábbis próbálta elfojtani.

Egy másodpercig üres tekintettel bámult Harryre, majd lenézett; ujjai szüntelenül a csípője köré tekert, kék színű lepedőn babráltak. Még mindig ez volt az egyetlen holmi, ami a testét fedte, és ezt látva Harry akaratlanul is azt kérdezte magától, vajon mi ütött ezekbe az emberekbe. Sosem hallottak még pizsamáról vagy hálóingről?

– Mrs Malfoy, adna neki valamit, amit felvehetne? – kérdezte Harry egy jelzésértékű pillantással.

Narcissa gyorsan bólintott, és elővett egy hálóinget egy fiókból, de Harrynek adta oda, nem Dracónak. Talán azért, hogy ne kelljen megérintenie?

Harrynek ekkor egy szörnyű víziója támadt Dracóról, ahogy ott ül és küszködik, hogy visszatartsa a sírást, miközben elmondják neki, mi lesz a sorsa, a szülei pedig csak nézik, és még annyival sem vigasztalhatják, hogy megfogják a kezét.

– Itt van – mondta Harry, miközben odalépett az ágyhoz. A szék, amit használt, még mindig ott állt, de Draco olyan törékenynek, már-már megtörtnek tűnt, hogy Harry inkább mellé ült, az ágyra. Odanyújtotta az összehajtott hálóinget, de Draco egy ideig csak rámeredt, majd kérdőn felnézett Harryre.

Szinte mint egy útmutatásra váró gyerek.

Harrynek most már jobban összeállt, mit jelenthet az, hogy megszokni. Dracónak meg kell tanulnia, hogyan fordítsa le magában a mozdulatait, a viselkedését, talán azt is, hogyan értelmezze a hangsúlyát...

– Gyerünk, vedd csak el – mondta Harry nagyon gyengéden.

Draco elvette, de csak szemlesütve az ölében tartotta.

Harry nem tudta, mi üthetett belé. Eddig egyetlen szót sem szólt. Se egy tiltakozás, se egy sértés, vagy utálkozó potterezés. És az a pillantás, amivel ránézett... Semmi neheztelés nem volt benne. Sem gyűlölet. Lehet, hogy nem emlékszik az eddigi életére? Nem ismeri fel Harryt?

Vagy egyszerűen csak még túlságosan sokkos állapotban van ahhoz, hogy a bűbájon kívül bármi egyébbel megbirkózzon?

Harry visszatartott egy sóhajtást, és a tőle telhető legkedvesebb hangsúllyal tette fel a kérdését:

– Fel tudsz öltözni egyedül? Vagy szükséged van a segítségemre?

Egy újabb kérdő pillantást kapott, bár ez most már riadtnak is tűnt.

– Tudok. Igen. Én. Magamat.

A beszéde furcsán összefüggéstelen volt, mintha nehezére esne mondatokká fűzni a szavakat. És annak ellenére, hogy mit mondott az előbb, még mindig ott ült, kezében a hálóinggel, mintha nem értené, mit akar Harry.

„Minimális energiát sem fog arra fordítani, hogy ön helyett saját magáról gondoskodjon, hacsak ön nem ragaszkodik hozzá."

Harry egy aprót bólintott, most, hogy jobban értette, mit jelent ez a gyakorlatban.

– Akkor kérlek, vedd fel.

Draco átbújtatta a fejét a holmin, a karjait is bedugta az ujjakba, majd mialatt Harry elfordította a tekintetét, lehúzta a ruhát a csípőjére. A mozdulatai valahogy furcsán gyerekesnek tűntek, még ha eléggé össze is hangolta őket. Rejtélyes volt. Ez az egész.

Mihelyst Draco felvette a hálóinget, megint lefelé bámult; ezúttal úgy tűnt, a csuklója köré festett zöld vonalakat nézte.

Vajon tudta egyáltalán, mik voltak azok; hogy mit jelentettek? Harry kezdett kételkedni benne. Bosszúsan pillantott arrafelé, ahol Draco szülei egy kicsit távolabb álltak. Narcissa a bánattól lesújtottnak, Lucius ellenben higgadtnak tűnt.

– Nem említették az emlékezetkiesést – mondta Harry.

Draco apjának sikerült először megszólalnia, bár a hangja olyan rekedt volt, hogy Harry kihallotta belőle az igazságot: Lucius talán nem mutatta ki, de ugyanannyira szenvedett, mint a felesége. Pontosan annyira.

– Nincs semmilyen emlékezetkiesés. Egyszerűen csak nem ismeri önt.

Harry lélegzete elakadt.

– Az nem emlékezetkiesés?

– Ebben az összefüggésben nem ismeri önt, és nem tudja, mire számíthat. A bűbáj átmenetileg kezelhetővé teszi. A saját biztonsága érdekében. Úgy véljük, az emlékei... eltompultak.

– Mennyi időre?

– Amíg le nem ülepszik benne ez a dolog. – Lucius megköszörülte a torkát. – Távol álljon tőlem, hogy befolyásolni akarjam a használatában, Mr Potter, de talán hamarabb elkezdődne nála ez a folyamat, ha megajándékozná őt egy névvel.

Mintha egy tonna kő zúdult volna rá, úgy érte Harryt a felismerés, hogy amióta csak Draco szívére helyezte a kezét és a magáénak vallotta őt, sem Lucius, sem Narcissa nem ejtette ki a nevet, hogy Draco. Egyszer sem. Csak azt, hogy ő, őt, a fiam, a fiunk..., de a nevét soha. Harry kimondta, de úgy tűnik, ők nem tehették meg.

Nem, amíg Harry hivatalossá nem tette.

– Te Draco vagy – mondta, visszafordulva a férfihoz, aki csendben és nyugodtan ült az ágyon. – Ennyire legalább emlékszel? A neved Draco. Draco Malfoy.

A másik férfi egészen röviden újra felpillantott.

– Én, igen. Emlékszem, gazdám.

Harry meglett volna enélkül is; a szó kellemetlen érzést keltett benne.*

– Hívj Harrynek, rendben?

– Igen, gazdám.
– Harry.

Draco falfehérré vált, és vacogó fogakkal szólalt meg:

– Harry, gazdám.

Harry elég jól ki tudta következtetni, mit jelenthet mindez. A bűbáj sugallt valamit Dracónak, Harry viszont arra utasította őt, hogy mást csináljon, Draco pedig nem tudta, melyik parancsnak engedelmeskedjen. Vagy talán nem ismerte még Harryt annyira, hogy elhiggye, nem kap büntetést.

Talán majd minden elrendeződik, gondolta Harry. És addig is, míg ez megtörténik, úgy néz ki, meg kell barátkoznia az alkalmankénti gazdám megszólítással. Akkor is, ha a szó hallatán is felfordul a gyomra.

– Így jó lesz – mondta megnyugtató hangon. Úgy látszik, el is érte a kívánt hatást; Draco már nem nézett ki úgy, mintha attól tartana, hogy mindjárt megátkozzák. – Akkor most elmegyünk, és velem fogsz élni a házamban. Ezt elmagyarázták a szüleid?

Draco némán bólintott.

A háttérben Narcissa felzokogott.

– Akkor képesnek érzed rá magad, hogy a hop-hálózaton utazz? Nem kell most rögtön mennünk, ha még mindig rosszul vagy.

– Én... – Draco megköszörülte a torkát, és reszelős hangon folytatta. – Utazok, szolgállak, gazdám.

Ami nem igazán válaszolta meg a kérdést, hogy képesnek érzi-e magát, amint Harry észrevette. De lehet, hogy Draco most még nem is tudott megválaszolni ilyeneket. Talán a bűbáj nem hagyja, hogy gondoljon magára.

Harry előhúzta a pálcáját, mire Draco megrettenve hőkölt hátra, amíg csak az ágy engedte, arcát elfordította, a foga vacogott.

– Ne, nincs semmi baj – mondta Harry leeresztve a pálcáját, és lassan mozgott, ahogy kinyúlt az éjjeliszekrényhez egy pohárért. – Aguamenti, látod? – A víz kisvártatva megtöltötte a poharat. – Szomjasnak tűntél, ez minden.

Odatartotta a poharat Dracónak, majd egy másodperc múlva eszébe jutott, hogy hozzátegye:

– Igyál egy kicsit.

Draco ivott. Egyetlen kortyot.

– Ihatsz többet is. – Harry eltette a pálcáját, és megkönnyebbülten látta, hogy Draco újra megdönti a poharat.

Amíg Draco ivott, Harry a Malfoyok felé fordult. Elég felkavartnak látszottak; még Lucius higgadt arckifejezése is eltűnt. Harry próbált nem gondolni rá, milyen lehet ez nekik. Az is elég volt a számára, hogy kitalálja, hogyan kezelje Dracót.

– Maguk szerint biztonságos a hop-hálózaton utaznia? Vagy a hoppanálás jobb lenne?

Narcissa a férje talárjába temette az arcát, kezével is a ruhába markolva; Harry fülét fojtott zokogás ütötte meg.

Nyilvánvalóan Dracóét is. Harry üvegcsörömpölés hangjára fordult meg, és azt látta, hogy a vizespohár összetört. Dracó hálóinge elázott, a keze vérzett.

De ami még rosszabb, hogy az arca megint olyan falfehér volt, mintha büntetéstől tartana.

Ezúttal Harry úgy gondolta, megnyugtatja Dracót, mielőtt előveszi a pálcáját.

– Semmi baj – mondta. – Egy kis varázsbaleset. Velem is előfordult már. Csak eltüntetem az üvegszilánkokat, Draco. Lehet, hogy érezni fogsz egy kis csiklandozást. Evapores... így, látod?

Draco szipogott egy kicsit, majd bólintott, és úgy ült ott, mintha nem is tudna róla, hogy a kezéből csöpög a vér.

Nos, azok az idők, amikor Harry nem tudta volna még a dolgot egyedül megoldani, rég elmúltak; az aurorképzés alatt egy kemény elsősegély-bűbáj tanfolyamon is részt vett. Megint használta a pálcáját, aztán felemelte Draco kezét, hogy közelebbről is megnézze. Se vágás, se karcolás, úgy tűnt, teljesen rendbe jött.

Draco ellazult, és testével kicsit közelebb húzódott Harryhez.

Harry a fejét elfordítva Draco szüleire nézett, főleg az anyjára. Narcissa úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik, de most már nem adott ki hangot; minden bánatát magába fojtotta, miután látta, milyen hatással van Dracóra.

– A gondját fogom viselni – mondta Harry, nagyrészt mivel nem tudta, mi mást mondjon. Narcissát az Azkabanban szerette volna látni, de sosem akarta volna személyesen az arcára vágni a cellaajtót. Ez... mélyen megsebezte az asszonyt. És még ha Narcissa lényegében maga kérte is erre, lévén ez Draco egyetlen esélye, Harry nem szívesen tette meg. – Ígérem. Nem kell aggódniuk miatta. Egyiküknek sem – tette hozzá. – Öm... akkor hoppanálás vagy hop-hálózat legyen? Még nem válaszoltak.

– Akármelyik jó lesz, Mr Potter. – Lucius egy szekrény felé intett. – Draco holmijai a felső fiókban vannak, ha szeretné magával vinni őket. A pálcája is ott van. – A férfi arca még jobban elkomorult. – Az új pálcája, akarom mondani.

Draco holmijai? Amikor Harry odament, hogy megnézze, semmi mást nem talált a fiókban, csak egy szépen összehajtogatott váltás ruhát, meg mellette egy karcsú nyírfa pálcát.

– Semmi egyebe nincs?

– Épp látogatóba jött hozzánk, amikor... amikor ez történt. Minden más a házában van. Most már az ön házában. A védőbűbájok fel fogják ismerni önt mint gazdáját.

– Gazdám – mondta Draco az ágyon, és bólintott.

Harry visszatartott egy sóhajt, összepakolta Draco dolgait, és a hóna alá vette őket, miközben visszament az ágyhoz. Mivel pillanatnyilag az tűnt a legjobb ötletnek, hogy úgy kezeli Dracót, mint egy gyereket, olyan kedvesen mosolygott rá, ahogy csak bírt.

– Akkor, állj fel, Draco. Hazamegyünk, de visszajöhetsz majd ide látogatóba, ha szeretnél. Jól hangzik?

Draco bólintott, bár mintha kissé össze lett volna zavarodva azt illetően, hogy mit is gondoljon.

Mivel a Malfoyok kandallójáig meglehetősen hosszú volt a séta, Draco pedig nem nagyon állt biztos lábakon, Harry inkább a hoppanálás mellett döntött. Közel húzta magához Dracót, és egy pillanatra belenézett a szürke szempárba.

– Most kapaszkodj erősen. Indulhatunk?

Draco átölelte Haryt, és egész testével hozzáfeszült, miközben Harry megpördült.