Birtokolva

40. fejezet

– Azt hiszem, a szüleidet igazán lenyűgözte a főztöd – mondta Harry, mihelyst a Malfoyok dehoppanáltak a kertje előtti útról. – Engem mindenképp lenyűgözött. Ettem már néhány puccos étteremben, miután a háború véget ért – a Wizengamotban mindenki el akart vinni harapni valamit –, de nem hiszem, hogy bármelyik versenyre kelhetne veled.

Draco mosolya kicsit halovány volt.

– Legalább te hajlandó vagy kimondani.

– Ó, csak zavarja őket a gondolat, hogy főzöl.

Draco felvonta a szemöldökét, ahogy Harryre vetett egy féloldalas pillantást.

– Észrevetted?

Harry vállat vont.

– Annyira nagyon nem titkolták, de azt hiszem, édesanyád megpróbált hozzászokni a gondolathoz. Mindegy, az ő bajuk, ha nem értékelik a konyhaművészetet, amikor te vagy a művész.

– Ez művészet, igen! Teljes mértékben!

– Nos, nézd a jó oldalát – mondta Harry, megfogva Draco kezét. – Még ha az anyád és az apád idegesítenek is téged, legalább még mindig megvannak neked, nem igaz?

– Nem vagyok biztos benne, hogy az apámat érdemes megtartani – felelte Draco epésen.

Harry ezzel nem tudott vitába szállni, így csak ennyit mondott:

– Akkor is szeret téged.

– És ez már bármit jóvátesz? Mindent?

– Pontosan mit kellene neki jóvátennie? – kérdezte Harry kíváncsian. – Rengeteg dolog jut az eszembe, amit én magam felróhatok neki, de te? Arra gondolsz, hogy hogyan nevelt fel és hogy ez a háború vesztes oldalára juttatott téged? Mert... nos, tudod, hogy ezt nem azzal a céllal tette, hogy ártson neked. És most úgy tűnik, hogy ezt az egészet nagyon személyesnek veszed. Mintha... mintha valami egészen konkrét dolog miatt haragudnál. Valami más miatt. – Harry beharapta az ajkát, és úgy érezte, mintha valami elérhetetlent próbálna megragadni. Valami igen rossz dolgot. Hirtelen Chigwiggen jutott az eszébe. – Uh, amikor gyerek voltál, az apád néha, öm, tudod, nem büntetett túl keményen?

– Nem büntetett-e túl keményen? – mondta Draco kifejezéstelen arccal. – Hogy érted pontosan?

Most az egyszer Harry nem érzett kísértést, hogy eljátsszon a kifejezéssel.

– Felpofozott?

Dracónak kikerekedett a szeme, és az egész arca hitetlenséget tükrözött.

– Nem, természetesen nem. Honnan a Merlin szerelméből feltételezel ilyen dolgot? – Csak egy pillanatba került, hogy rájöjjön a válaszra. – Ó, hát persze. A saját alávaló családod miatt. Nem, Harry. Az apám... nos, mindig is hűvösebb és szigorúbb volt, mint szerettem volna, de biztos vagyok benne, hogy sosem emelt rám kezet haragjában.

Harry személy szerint nem lett volna meglepve, ha a férfi mégis tett volna ilyet. Végtére is Malfoy egyszer összeverekedett Ron apjával. Volt egy aljas jelleme, és agresszíven ki is mutatta, legalábbis néha... de talán nem a saját fia felé. Az egyetlen fia, ami egy aranyvérű családban jelentett valamit. Többet, mint általában.

Harry mégis képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy Dracónak valami konkrét oka volt haragudni az apjára. Személyes oka... aminek semmi köze az ideológiához vagy a háborúhoz.

– Talán tett valamit, amire pillanatnyilag nem emlékszel, de egy részed tudja, és emiatt vagy most ilyen mérges – kockáztatta meg.

– Lehet, de ennek semmi köze ahhoz, hogy esetleg megvert volna engem, erről biztosíthatlak. – Draco orrlyukai kitágultak. – Hacsak nem változott meg teljesen a személyisége ahhoz képest, amilyen gyerekkoromban volt, azokban az években, amikre elég jól emlékszem. Ezzel nem azt mondom, hogy ne lett volna szüksége új személyiségre. Egyértelműen volt, a rasszista seggfejnek...