Birtokolva

33. fejezet

  – Ugyanaz, mint a múltkor – mondta Draco fintorogva. – Itt egyszerűen... semmi sincs, Harry. Még bútor is alig. És a kúriával összehasonlítva? Képtelen vagyok elképzelni, mégis mit csinálhattam itt. Szerinted mérges voltam a szüleimre, és így lázadtam?

Harry megint körbejárta Hollóbérc legnagyobb helyiségét, a nagy barlangszerűséget, amelynek az ablakai a tengerre néztek.

– Miből gondolod, hogy haragudtál rájuk?

– Nos, a jóvoltukból a háború rossz oldalára kerültem – morogta Draco.

– Tényleg a győztes oldalon akartál állni. – Harry megvonta a vállát. – Ezt te magad mondtad nekem. Persze azt hitted, ott állsz. Szerintem, amikor kiderült, hogy nem így van, akkor talán a szüleidet hibáztattad.

– Nyilván annyira nagyon nem, ha mégis látogattam őket. – Draco színpadiasan jobbra-balra nézett. – Szóval Oroszország. Tudod, én itt semmit sem látok, ami arra utalna, hogy valaha is jártam ott.

– Igaz – értett egyet Harry. Tekintete végigpásztázta a szobát, és megállapodott a két apró képkereten, amit már az előbb is észrevett, azokon, amelyeket úgy fordítottak, hogy a képes oldaluk a fal felé nézzen. Különösnek találta, hogy nem vizsgálta meg őket közelebbről a legutóbb, amikor idejöttek információt gyűjteni Dracóról. Emlékezett rá, hogy szándékában állt, de most, hogy erre gondolt, mihelyst észrevette a képkereteket, a figyelme másfelé terelődött.

Ahogy ismét elterelődött, a gondolatai afelé az ötlet felé hajlottak, hogy kutassa át még egyszer a többi szobát, akkor is, ha épp most tette meg...

Á. Harry ekkor megértette. Mágia működött ebben a szobában, olyan mágia, ami álcázta magát a felismerés ellen. Valószínűleg elég jól képes lenne elrejtőzni Hollóbérc átlagos látogatói elől, de Harry aurorképzésen vett részt, és ez kiélesedett érzékeket biztosított a számára, ha a mágiáról volt szó.

Habár ördögien okos bűbájról volt szó, Harrynek el kellett ismernie. Végtére is egy alkalommal sikerült lóvá tennie egy képzett aurort is.

Másodjára azonban nem.

– Finite Incantatem! – mondta Harry kétszer, pálcájával először az egyik keretre, majd a másikra mutatva.

– Rendben, és mi a helyzet ezekkel? – kérdezte Harry, és máris jobban tudott koncentrálni a keretekre, meg arra, mit tartalmazhatnak. Előrelépve levette őket a falról, és a kezében megfordította őket.

Draco közelebb jött, és Harry válla fölött ő is odanézett.

– Ó, ezek rémesek.

– Nem, szerintem nem – mondta Harry elgondolkodva, miközben a keresztszemes hímzéseket vizsgálta, amiket a keretek tartalmaztak. Vagyis inkább úgy tűnt, hogy tartalmaznak: valami föl-le vibrált a karjaiban. Ez nem szimpla varázslat volt, ezúttal nem. Ez több volt, mint egy bűbáj; súlyos mágia volt, amely valami elementáris erőforrásból táplálkozott.

Draco szemlátomást nem emlékezett rájuk.

– Kifejezetten rémesek – erősködött Draco, kicsit megborzongva. – Egy sárszínekkel kivarrt szivárvány és egy ménesnyi kentaur, akik egy iszapzöld egyszarvút imádnak? Nem is csoda, hogy a fal felé fordították őket. Rájuk sem bírok nézni. Tényleg nem.

– Szerintem ez benne a lényeg – felelte Harry. – A kép el akarja magáról terelni a figyelmünket.

Draco fújt egyet.

– És rád nincs semmilyen hatással?

– De, érzem. Csak van már gyakorlatom benne, hogy ellenálljak az ilyesminek. A munkával jár.

– Óóó, megint auroroskodsz velem – mondta Draco erőltetett mosollyal. – Viszont erről jut eszembe – folytatta incselkedve –, nem lenne kedved megvizsgálni az ágyat egy kicsit alaposabban?

– Nem most – motyogta Harry. – Meg akarom törni ezt a varázslatot, és meglátni, mi történik.

Draco megint összerezzent.

– Talán okkal fordították ezeket a fal felé, Harry. Talán nem akarták, hogy bárki hozzájuk babráljon.

– Biztosan volt rá okod, hogy megtartsd őket. – Harry fejjel lefelé, majd oldalt fordította a képeket, csillanásokat keresve, amik réseket jeleznének a mágikus burkon. Kizárta, hogy egy újabb Finite bármit segítene. Ez a varázslat mélyebb volt annál.

Az, ahogy a karja vibrált, emlékeztette, hogy bizonyos bűbájok a Minisztériumot körülvevő földhöz horgonyozódtak. Az aurorképzésen tanulta, hogy a hatalmas minisztériumi épület a kiterjedt mágikus védelmi háló miatt maradt stabil és rejtett, ami a brit földhöz kötődött, amelyben elhelyezkedett. Elemi mágiának nevezték. A bűbájokat eredetileg a hallhatatlanok találták fel, akik a mai napig is időnként megújították.

Azonban mivel a bűbájok részben a Minisztérium védelme alatt álltak, az aurorokat kiképezték rá, hogy érzékenyek legyenek az elemi mágiára. Ha egy ellenség megpróbálja megváltoztatni vagy elferdíteni a bűbájokat, az aurortestületnek ezt érzékelnie kell, mielőtt még bármiféle támadás elkezdődhetne.

Ezek a képek a kezében... pezsegtek az elemi mágiától, Harry tudta. Olyan volt, mintha energiát vonnának el a Hollóbércet alkotó szikláktól. De ezek a bűbájok nem olyanok voltak, mint a Minisztériumban. Ezek nem arra szolgáltak, hogy Hollóbércet stabilan és rejtve tartsák.

Nem, ezek a bűbájok szigorúan ahhoz a titokhoz kapcsolódtak, ami magukban a képekben rejtőzött. Erős varázslat kellett volna hozzájuk, hogy megtörjön az álca, de mivel a bűbájok nem a minisztériumi földterülethez kapcsolódtak, hanem Hollóbérchez, melynek a védelmi varázslatai átalakultak, hogy beengedjék Harryt... talán Harry rávehetné őket, hogy felfedjék valódi tartalmukat.

Visszaakasztotta őket a falra; úgy, hogy ezúttal a szoba felé nézzenek, és felkészült, hogy a mágiáját a képek mögötti sziklafelületre koncentrálja. Nem... úgy döntött, hogy inkább az egész házra. Nem tudhatta, milyen alaposan horgonyozódtak a bűbájok a sziklához.

– Biztos vagy benne, hogy ezt kell tenned? – kérdezte Draco közelebb lépve, és végigsimított Harry karján, amellyel Harry ki akarta szórni a varázslatot. – Hmm?

– Bármit is volt érdemes azokban a képekben elrejteni – mondta Harry –, szerintem megéri feltárni.

Draco keze megállt Harry csuklóján, pár centiméterre a pálcát markoló ujjaktól.

– De mi van, ha ez olyasvalami, amit jobb feltáratlanul hagyni?

– Azt hittem, hogy szereted, ha auroroskodok veled – felelte Harry vigyorogva.

Draco nem mosolygott vissza.

– Talán bűncselekményeket követtem el a háború alatt, olyanokat, amikről nem tud a Minisztérium, és ezért éltem ilyen elszigeteltségben itt. Rejtőzködtem, valamiért még a házimanókat is elkerültem, és te vagy a Varázsbűn-üldözési Főosztály parancsnoka, Harry. Ha bizonyítékot találsz a szörnyű tetteimre, nem lesz más választásod, mint elcipelni, hogy szembenézzek az igzságszolgáltatással...

– Ha annyira briliáns elméjű bűnöző lennél, nem tartanál bizonyítékokat a szörnyű tetteidről – felelte Harry továbbra is mosolyogva.

Draco félreértette az arckifejezést, és pillanatról pillanatra zaklatottabbá vált.

– Ez nem vicc! Nem tudjuk, miért mentem Oroszországba, és elég utalást ejtettél el a háborúról ahhoz, hogy... – Draco nyelt egyet, ezüst szemében megszállottság csillant. – El sem tudod képzelni, milyen az, hogy nem vagy képes emlékezni magadra, hogy nem tudsz rájönni, milyen fajta személyiség vagy valójában. Az is lehet, hogy m... m... megöltem valakit...

Harry megfordította a csuklóját Draco kezében, majd megfogta a férfi mindkét kezét.

– Ne! Ne beszélj így, ne mondd ezt!

– De, de...

– Ne! – mondta Harry határozottabban. – Nem vagy gyilkos, Draco. Soha nem voltál az. Te nem ilyen vagy. Bízz bennem, tudom. Volt idő, amikor azt hittem, talán meg fogsz ölni valakit, de felülemelkedtél a félelmeden és elkeseredettségeden, és leengedted a pálcát, aztán a háború további része... Egek, Draco. Akkoriban a dolgok rémesen alakultak a számodra. Rájöttél, hogy akit követtél, az... nos, lényegében egy őrült, de szerintem nem hitted, hogy bármivel is vissza tudnál támadni. Egy kicsit megpróbáltál, apró dolgokban, mint például azzal, hogy úgy tettél, mintha nem ismernél fel engem, amikor fogságba estem...

Persze Draco kiölt minden jóindulatot, ami Harryben élt iránta azokkal a dolgokkal, amiket később tett, mint például amikor a Szükség Szobájában rátámadt, és amikor megint rátámadt, még azok után is, hogy Harry kimentette őt a tűzből...

Hú. Harry még most sem volt valami nagy véleménnyel Dracóról azok miatt a dolgok miatt, de már nem haragudott értük annyira, mint régen. Azóta úgy érezte... megbocsátott neki.

– Attól még tehettem valami szörnyűt, és elrejthettem a bizonyítékot azokban a képekben – suttogta Draco elkínzott hangon. Már nem nézett Harryre; egyenesen a földre sütötte a tekintetét. – Ne vedd le róluk a varázslatot, kérlek. Ha nem vagyok rá méltó, hogy egy ilyen ember birtokoljon engem, mint te... akkor inkább nem is szeretnék tudni róla.

A hangja megtörtté vált az utolsó mondatnál, és ettől Harryben is megszakadt valami. Valami, amiről nem is tudta, hogy ott van.

– Nem lesz ott semmi szörnyű – mondta, és hirtelen biztos lett benne. Persze nem tudta, mi történt Dracóval a háború óta, de ez a férfi, aki nem viseltetett semmilyen előítélettel a mugliszármazásúak iránt, aki Harry oldalára állt az apjával szemben... mindez nem lehet a bűbáj hatása. Nem, Draco változott meg a háború óta, Harry egyszerűen biztos volt benne. És Harrynek fel kell fednie a bizonyítékot, ami segíthet majd megérteni, hogyan történt mindez.

És mert Dracónak is meg kell értenie ezt. Nem élhet így tovább, kétségek közt, azt gondolva, hogy Azkabanban lenne a helye.

Nem, nem. Draco hozott rossz döntéseket az életében, de már megbűnhődött értük. Az a hat hónapos házi őrizet, ami miatt Harry olyan mélyen neheztelt... most már örült, hogy Draco nem volt épp börtönben, amikor a Res mea es felébredt. Senki sem értette volna, mire van szüksége.

Draco meghalt volna, ahogy egy napja is kis híján meghalt.

És még a legsúlyosabb bűneiért... amiért kivetette az Imperiust Rosmertára, vagy mérgezett mézsört küldött egy gyerekekkel teli iskolába... még ezekért sem érdemelne halált, még ha az a mentség sem igazán mentette fel, hogy túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja, mit csinál, vagy hogy Voldemort kényszere alatt állt, és aggódott a szülei miatt.

Harry abban volt a legbiztosabb, hogy a háziőrizete óta eltelt évek alatt Draco semmi olyat nem tett, amire akár mentség kellene.

– Kérlek, Harry gazdám...

– Minden rendben lesz – ígérte Harry.

– De...

– Draco, minden rendben lesz. – Harry felemelte a hangját, és megszorította a férfi csuklóját. – Esküszöm.

– De...

– Bízz bennem! – buzdította Harry.

Későn ismerte fel, hogy ezt úgy fogalmazta meg, mint egy parancsot. Dracónak szörnyű kifejezés ült az arcán és eltorzultak a vonásai, majd hirtelen ellazultak, és a férfi bólintott. Harry rémesen érezte magát. A legutolsó, amit akart volna, az az, hogy megszabja Dracónak, hogyan gondolkodjon és érezzen.

Azt akarta, hogy Draco azért bízzon benne, mert megbízhatónak találja.

De mennyire volt ez életszerű az ő múltjukkal? Még úgy is, hogy Draco nem volt képes tudatosan emlékezni, az emlékfoszlányok minden bizonnyal közéjük álltak, azt sugallva Dracónak, hogy hosszú ideig ellenségnek tekintette Harryt, hogy egy hatalmas ellentét során ellenkező oldalon álltak az idő nagy részében, mióta ismerik egymást.

De most Draco bízott benne, mert kényszerítette magát; csak mert Harry azt parancsolta. Harry rosszul volt az egésztől.

Valójában ez arra sarkallta, hogy segítsen Dracónak megérteni, hogy biztonságos megbíznia benne, hogy ennek nem kell tehernek vagy küszködésnek lennie... mert Harry csak jót akart neki, mindegy, mik derülnek ki ezekről a képekről.

– Figyelj rám! – mondta finoman és halkan, de acélosan. – Semennyi félnivalód sincs, mert biztos vagyok benne, hogy ezek a képek nincsenek kapcsolatban semmiféle bűncselekménnyel. Te már nem ilyen vagy, Draco. Bármit is tettél az elmúlt pár évben, az nem ez. És...

– De...

– Figyelj! Azt szeretném, ha megértenéd, Draco, hogy teljes biztonságban vagy mellettem. Még ha valami terhelőt is fednek fel a képek rád nézve – amit egy pillanatig sem hiszek –, nem fogom ellened használni. Érted?

Dracónak tátva maradt a szája.

– Auror vagy. A teljes főosztály feje. Azt mondod, megszegnéd az esküdet... nos, nem tudom, hogy tettél-e esküt, de azt hiszem, kellett lennie valamiféle eskünek, amikor befejeződött a képzés. És te ezt megszegnéd? Értem?

Így megfogalmazva ez elég rossz színben mutatja őt, gondolta Harry homlokráncolva. De végül is feladni Dracót bármilyen bűntettért, amit elkövethetett egyszerűen nem volt opció. Dracónak szüksége volt rá, szüksége volt arra, hogy Harry közelében legyen, hogy szolgálhassa, és enélkül legjobb esetben is borzalmas lenne neki. Legrosszabb esetben elsorvadna és meghalna, ahogy Narcissa vagy talán Lucius egyszer megjósolta.

És az nem segítene, nem igaz? Ha Draco tényleg tett valami szörnyűt, amiben Hary még mindig kételkedett, akkor segíteni akart neki, nem pedig vádat emelni ellene. Pont úgy, ahogy Ronnak is segítene, ha ugyanilyen helyzetben lenne.

Habár persze Ron iránt nem ugyanúgy érzett, mint Draco iránt. Ront barátként szerette, míg Dracót...

Nos, őt simán csak szerette, morfondírozott Harry.

Bármit is követett el.

– Minden rendben lesz – ismételte Harry halkan. – Ígérem.

Draco még mindig úgy nézett ki, mint aki halálra van rémülve, a lélegzete akadozott, ahogy kigombolta a mandzsettáját és kiszabadította a kezét, aztán egy mozdulattal felhúzta az ingét és a talárját. A Sötét Jegy elhalványodott sebhelye láthatóvá vált.

– Én... tudom, hogy rettenetes dolgokat követtem el, Harry.

– Annak már évek óta vége. Tudom.

Draco beharapta az alsó ajkát; a gesztus annyira nem vallott rá, hogy megpengetett Harryben néhány húrt.

– Honnan tudod?

– Onnan, hogy... – Harry nem akarta azt mondani, hogy szereti Dracót. Túl nagy nyomás lett volna, és abból ítélve, hogy Draco hogyan fogadta újabban a dolgokat, még azt gondolná, hogy neki is viszont kellene szeretnie Harryt, akár így érez valójában, akár nem. – Onnan, amilyen ember lettél, mióta igényt tartottam rád, Draco.

– Az talán csak a bűbáj...

Harry a karjaiba vonta a férfit, aztán lágyan és finoman megcsókolta, hogy megnyugtassa.

– Azt sem a bűbáj tette, hogy férfiakat szerettél, emlékszel? Amúgy meg, ha olyasmit tettél, amit nem kellett volna, segíteni fogok. Az enyém vagy. Senki sem férkőzhet közénk.

Draco lehajtotta a fejét, és a homlokát Harry mellkasához döntötte, habár egy pillanattal később bólintott.

– Jól van – mondta Harry helyeslően, és megpuszilta Draco fejét. – Akkor most megnézzük, miről gondoltad azt, hogy el kell rejtened a látogatók elől. Biztos vagyok benne, hogy semmi szörnyű.

Várt, amíg Draco magától odébb ment, aztán újra célzott a pálcájával, és kiszórta az egyik legmagasabb szintű bűbájt, amit az auroroknak tanítanak. Az álcázóvarázslat súlyos mágia volt, a körülöttük lévő sziklákban gyökerezett, de Harry tudta, melyik fajta bűbáj kellett ahhoz, hogy meggyőzze a sziklákat, engedjenek.

Citromzöld lángcsóva tört ki a pálcájából és ütközött a sziklafalnak pár méterrel messzebb attól a helytől, ahol a képek függtek.

A bűbáj keresztülszáguldott a sziklán, átfolyt az egyik falon, aztán egy másikon, mielőtt átsuhant volna a Hollóbércet alkotó másik helyiségbe.

A képek röviden felvillantak, majd úgy tűnt, feladják a harcot.

A csúnya, hímzett képek halványulni kezdtek, hogy felfedjenek valamit, ami pergamennek látszott, fekete tintával írt szép, cirkalmas felirattal.

Draco lecövekelve állt, a szemét pedig összeszorította, mintha a legrosszabbtól tartana.

Harry bátorítóan rámosolygott, habár persze Draco nem láthatta, és előrébb lépett, hogy elolvassa a pergament.

– Mindkettő ugyanaz – mondta Dracónak. – Vagyis majdnem. Különleges Érdemek Bizonyítványa Draco Malfoy részére a Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlaton Nyújtott Kivételes Teljesítményéért. – Harry közelebbről is megvizsgálta, elolvasva az apró, nyomtatott betűket. – Úgy néz ki, a legjobb jegyet kaptad zeneelméletből és asztronómiából is.

– Én... tényleg? – Draco közelebb lépett, a válla megrázkódott a megkönnyebbüléstől. – Ezek elismerések?

– Igen. Nincs mi miatt aggódni. És tudod, hallottam, hogy értesz valamennyire a zenéhez. Ezért akartam, hogy játssz a zongorán. De ez azt mondja... – Harry megállt egy pillanatra, hogy megbizonyosodjon, jól értelmezte-e a dolgot, és végigolvasta a szöveget. – Aha, nem tettél zenéből gyakorlati vizsgát. Csak az írásbelit csináltad meg, de úgy gondolják, annyira jól érted az elméletet, hogy megtanulhatnál valamilyen hangszeren is játszani, ha akarnál.

Draco orrlyukai kitágultak.

– Mi haszna van az elméletnek magában? Ez nevetséges. Nem tudom elképzelni, mit gondolhattam. És asztronómia? Annak meg mi értelme van egyáltalán?

Harry úgy érezte, hogy akár elmondhatná neki a többit is.

– Nem tudom, de ezeken kívül hat másik RAVASZ-t is szereztél. Azokból is erős lehettél, de nem kiemelkedően.

– Nyolc – mondta Draco lassan. – Nos, ez megmagyarázná, miért tűnt azoknak a könyveknek a megtanulása olyan... könnyűnek. De miért rejtegetném így a bizonyítványomat?

Harry összefonta a karját.

– Öm... nos...

– Mi az?

– Nem szándékoztam eltitkolni előled – sietett Harry a válasszal. – Csak Hermionénak volt egy ötlete, de én nem tudtam, hogy igaza van-e. És gondolatokat sem akartam neked sugallni, arra az esetre, ha magadtól is tudnál emlékezni.

– Felteszem, most jönni fog valami indoklás – mondta Draco vontatottan, és sokkal higgadtabbnak nézett ki. Helyes. Harry utálta azt a megalázkodó rettegést, amit az előbb látott rajta. – Talán még ezen a héten el is mondod?

– Nos, Hermione arra gondolt, hogy esetleg hallhatatlan lehettél, mert tudta, hogy nyolc RAVASZ-t szereztél, de a minisztériumi feljegyzések közt erről nincs semmi. És azoknak az emberek, akik a Misztériumügyi Főosztályon dolgoznak, gyakran hiányos a profiljuk, mert titkolják a szakterületüket, hogy senki se tudja, miféle kutatások folynak odalenn. – Harry mély lélegzetet vett. – Talán biztosra kellett menned, hogy senki, aki ellátogat ide, a szüleidet is beleértve, ne láthassa, mi a szakterületed.

– És az ok, amiért a képeket a fal felé fordítottam?

– Arra nincs ötletem – motyogta Harry. – Te az a fajta vagy, aki inkább dicsekszik a teljesítményeivel, mintsem rejtegesse őket... Úgy értem, jobban, mint kellene.

Draco föl-alá kezdett járkálni, a talárja lágyan hullámzott a bokája körül, ami Harryt Piton elegáns járására emlékeztette.

– A Misztériumügyi Főosztályon felőlem érdeklődtél? Szerintem most azon töprenghetnek, hogy vajon miért hanyagolom hetek óta a munkát.

– Megkérdeztem, amit tudtam. Okkal hívják őket hallhatatlanoknak. Igazából megrovást kaptam.

– Ó, csodás. Akkor engem valószínűleg kirúgtak, te meg bajba kerültél a munkahelyeden.

– Nem vagyok bajban!

Draco elmosolyodott.

– Jó. És nem érdekel, ha kirúgtak, mivel amúgy sem akarom a továbbiakban a misztériumoknak szentelni magam. Csakis neked.

Most a bűbáj beszélt, Harry biztos volt benne. Azt kívánta, bár ne így volna, de igazságosnak kellett lennie Dracóval. Nem kényszeríthette ilyesmikre, nem örökre. Az nem lenne helyes. Harry megköszörülte a torkát.

– Mindenesetre nem hiszem, hogy kirúgtak. Szerintem az az oroszországi út vetett véget a munkádnak. Biztos vagyok benne, hogy vagy felmondtál, vagy szabadságot vettél ki. Szóval feltéve, hogy az utóbbi a helyzet, valamikor visszatérhetsz majd dolgozni, ha mindent elrendezünk, úgy értem, ha meg tudjuk törni a Res mea est és felszabadítani téged...

– Én nem akarok szabad lenni.

– Nos, persze, most nem, de... – Harry nem tudta, hogy lesz-e valaha mód véget vetni a szolgabűbájnak, de úgy tűnik, az egyik ősének sikerült. Harry most már tudta, hogy szerelmes Dracóba, de ez még nem volt ok arra, hogy fogságban tartsa őt, ha van mód megkerülni. Mindegy, most még akkor sem volt értelme beszélni erről.

Harry legyintett a kezével, mintha elölről akarná kezdeni.

– Néha úgy beszélsz, mintha lenyűgözne a munkám, vagy a rangom, de én vagyok az, aki le van nyűgözve, Draco. Nem könnyű állást kapni a Misztériumügyi Főosztályon. De végül is nyolc RAVASZ-t szereztél...

– Szerinted tényleg ott dolgoztam?

Harry mosolygott; tetszett neki a büszke kifejezés Draco arcán, mert a régi időkkel szemben most olyasmire volt büszke, amit maga ért el, nem olyanra, amibe beleszületett.

– Igen, egyértelműen. Azok a bűbájok a képeken a Minisztériumban használtakra emlékeztetett, azokról pedig az jutott eszembe, amit Hermione mondott, hogy eltűntek a RAVASZ eredményeid.

Draco felsimított Harry karján, és egész merészen kényeztetni kezdte. De ez teljesen rendben volt. Most, hogy Harry kicsit jobban megismerte magát, Draco annyit engedhetett meg magának, amennyit csak akart.

– Akkor átvonuljunk a hálószobába? Meglehetősen szomjas vagyok, és egy kis ambrózia pont jólesne.

Harry úgy érezte, sokkal egyszerűbb nem küzdeni az ellen, amit mindketten akartak. Nevetve követte Dracót Hollóbérc legnagyobb hálószobájába, hogy aztán döbbenten megtorpanjon, amikor belépett a helyiségbe.

– Ez nem volt itt a múltkor – mondta Harry síri hangon, a nagy faládára meredve, ami a franciaágy végénél állt.

– Nem, nem volt. – Draco letérdelt mellé, és végigsimított a kezével a tető sötét, faragott fáján. – Ez... nem tudom, Harry. Valahogy ismerősnek tűnik.

– A tiéd, és azt feltételezem, te rejtetted el, de a felfedőbűbájom ennek a varázslatnak is véget vetett. Öm... van ötleted, mi lehet benne?

– Nem, de már nem félek, ezúttal már nem. – Draco Harryre nézett, és elmosolyodott. – Bízom benned.

Harry odalépett Dracóhoz, és megcsókolta.

Ezután együtt felemelték a láda tetejét, és belenéztek.