Birtokolva

10. fejezet

Amint aznap este leültek Dracóval vacsorázni, Harry megpróbált előhozakodni a témával.

– Holnap este átjön néhány barátom. Vacsorára.

Már a nap folyamán rájött, hogy lehetetlen lesz étterembe menni, legalábbis ezen a héten. Hogy tudna bármit is elmondani egy ilyen helyen? Még egy varázslétesítmény sem volna alkalmas egy efféle beszélgetéshez. Túl sok az örökké pletykára éhes, kíváncsi fül, melyek gazdái csak arra várnak, hogy valamit eladhassanak a lapoknak.

Harry egy életre eleget olvasott már saját magáról.

Röviden eljátszott a gondolattal, hogy kiszór egy Disaudiót, hogy senki se hallhassa, miről beszélget a barátaival, de nem, túl sokféleképpen ki lehetett játszani. Azon kívül egy ilyen bűbáj nyilvános helyen garantáltan felkeltené a sajtó figyelmét.

A hős fiú végre feleségül kéri... Szinte maga előtt látta a szalagcímet. Nem mintha továbbra is fiúnak lehetett volna nevezni. Elgondolkodott, vajon hány évnek kell még eltelnie a húszas éveiből, hogy az újságok leszokjanak róla, hogy így hívják.

Azon is eltűnődött, immár sokadszorra, hogy az embereket vajon miért érdekli olyan megszállottan az ő szerelmi élete. Persze, mindenki azt feltételezte, hogy Ginny mellett köt majd ki. Harry lényegében ugyanígy vélte, bár arra gondolt, talán jobban is várhatná a dolgot. De miért kell a lapoknak... nos, hajszolni őt, hogy továbblépjen az együtt járástól az eljegyzés felé? Miért nem tudják az időpont kijelölését egyszerűen csak ráhagyni?

– Barátok vacsorára – ismételte Draco, és lassan bólintott.

– Igen. És arról van szó, hogy... – Harry kényszerítette magát, hogy Draco szemébe nézzen. – Tudod, elég hirtelen tartottam rád igényt, és... öm, a barátaim semmit sem tudnak erről.

Draco kissé zavartnak tűnt, mintha próbálná kitalálni, mit szeretne tőle Harry.

– Én... – Megrázta a fejét, és újrakezdte. – Titok vagyok?

– Nem. Vagyis olyasmi... – Harry bocsánatkérőn mosolygott. – Úgy értem, el akarom nekik mondani. Csak nem igazán tudom, hogyan. Nem sok ember... öh... él együtt egy olyasvalakivel, mint te.

– Olyasvalakivel, mint én? – Draco végignézett magán.

Harrynek nem akaródzott kimondani, de úgy érezte, túl kell esnie rajta. Hermione holtbiztos, hogy nem fog asszisztálni ahhoz, hogy Harry úgy tegyen, mintha ez más lenne, mint ami.

– Úgy értem, egy rabszolgával. Nem túl szokványos a tartásuk. Ezt tudtad?

– Nem is tudom. Sosem gondoltam erre... – Draco becsukta a szemét egy pillanatra, mintha próbálná összerakni, vagy legalábbis felidézni az ismereteit. – És hányan vannak?

– Amennyire tudom, te vagy az egyetlen.

Hosszú szünet következett.

– Ó... egyetlen rabszolga?

– Varázslórabszolga, igen. – Harry felkészült arra az esetre, ha Dracót ez felzaklatná. De mostanra már tudhatta volna, hogy nem fogja. Igazság szerint Draco a legkevésbé sem találta ezt lényegesnek.

– Harry gazdám, úgy értettem, hány barát. Vacsorára.

Harry mindig is rettegett attól, hogy elmondja Dracónak, milyen kivételes, és közvetve attól is, hogy milyen igazságtalan a helyzete, ám most paradox módon amiatt volt mérges, hogy Draco ilyen nyugodtan fogadta a hírt.