Birtokolva

19. fejezet

Draco csalódottsága már aznap éjszaka értelmet nyert Harry számára. Keményen dolgoztak a kertben; számos feladatot a két kezükkel végeztek el, mert néhány növény nem tűrte jól a mágiát, és mire kilenc körül aludni mentek, mindketten kimerültek. Nem is baj, gondolta Harry. A kertészkedést arra használta, hogy levezesse vele a felesleges energiáit, és ne maradjon belőlük az erotikus fantáziákra.

Nem mintha a terv bevált volna. Harry úgy rejszolt utána a zuhany alatt, mint az őrült, és olyan képek töltötték meg az elméjét, amelyekben Darco térden állt és boldogan szopta, majd lenyelte minden cseppjét, miközben könyörgőn nézett fel rá, mintha még többet kérne.

Utána Harry még kimerültebb volt. Mintha kicsontozták volna. Ahhoz is alig maradt ereje, hogy belebújjon egy pizsamaalsóba, mielőtt bezuhant az ágyba, és magára húzta a takarót. Hú. Draco biztosan nemrég mosta ki az ágyneműt, mert préselt virág illata volt, és puhábbnak is érződött. Harry nem először csodálkozott el rajta, hogy Draco vajon hol és mi célból tanult meg ennyi csodás háztartási bűbájt. Biztosan nem arra kellettek neki, hogy hallhatatlanná válhasson... hacsak nem azért alkalmazták, hogy a Misztériumügyi Főosztályt takarítsa, de Harry valahogy nem tudta elképzelni, hogy Draco önszántából elvállalna egy ilyen állást. A mágia természetének kutatása talán vonzó lenne a számára, főleg, ha tagja lehet egy zártkörű szervezetnek; Draco mindig is kimagaslóan fontos embernek tartotta magát. Tetszene neki a gondolat, hogy olyan munkára választották ki, amit sok esetben még a miniszter elől is titkolnak.

De az nem, ha arra vennék fel, hogy a helyet suvickolja.

Akkor viszont mit csinált odalent? Öröklődő varázslatokkal dolgozott? Az biztos, hogy ennél több volt a dologban. Végtére is Draco még hét másik RAVASZ-t is megszerzett.

Harry gondolatban sorra vette a szobákat, amiket a Misztériumügyi Főosztályon ismert, egyenként eltöprengve rajtuk, hogy az ott dolgozó hallhatatlanoknak vajon mire kellhetett egy olyan kolléga, aki egykor a Sötét Jegyet viselte...

Már majdnem aludt, amikor egy ismerős zaj verte fel. Miközben álmosan kivánszorgott az ágyból, az első gondolata az volt, hogy már megint a kerítésbe szorult a macska. Szokás szerint magára kanyarított egy hálóköntöst, és megragadta a pálcáját. Nagyot ásított, és már a hálószoba ajtaja felé tartott, amikor felötlött benne, hogy a zaj talán egyáltalán nem is macskától származik.

Végtére is a legutóbb sem tőle jött.

Draco szobája csak pár lépésre volt, így ahelyett, hogy lement volna a lépcsőn, majd ki a kertbe, Harry inkább végigsétált a sötét folyosón, hogy megnézze, nincs-e rémálma a férfinak.

Abban a pillanatban, hogy elérte Draco nyitott ajtaját és bekukkantott, teljesen megfeledkezett a zajról, ami felkeltette. Az ablakon át beszűrődő holdfény csak homályosan világította be a szobát, de Harry így is elég jól látott ahhoz, hogy rájöjjön, mi történik. Draco tényleg álmodott, de ez egyáltalán nem rémálom volt.

A múltkori alapján már felismerte a jeleket. Draco vonaglott a lepedőn, a csípője hintázott, fejét pedig olyan mélyen hátravetette, hogy inai vékony gránitcsíkokként álltak ki a nyaka sápadt bőréből.

Harry szája kiszáradt, ahogy nézte.

De ez csak egy sóhajtásnyi ideig tartott, mert a következő pillanatban Harry rájött, hogy valami nagyon nincs rendben. Amikor Dracónak legutóbb nedves álma volt, a férfi igencsak hangoskodott. Most viszont nem. Annak ellenére, hogy Draco egyértelműen zihált és nyögött, semmiféle hang nem szűrődött ki a szoba belsejéből. Harry még azt sem hallotta, hogy a bőre a lepedőt súrolta volna, miközben Draco teste egy eltéveszthetetlenül szexuális jellegű ritmusra mozgott; arra a ritmusra, ami ősi volt, mint maga az idő...