Birtokolva

41. fejezet

– Nos, újra itt volnánk – mondta Draco kissé hangosan. – Úgy tűnik, ez már kezd szokásunkká válni.

– Mi, hogy Hollóbércre jövünk szórakozni? – Harry lerázta magáról a kabátját, és felakasztotta a fogasra a falon. – Itt vannak a játékaid.

– Igaz. – Draco egy pillanatig úgy nézett ki, mintha nyugtalankodna valami miatt, de aztán szemlátomást elhessegette magától a dolgot. – Szóval, mit forgatsz a fejedben, hm?

Harry kis híján elmondta. Az ötlete szinte forrt benne, azt követelve, hogy engedje szabadjára, de Harrynek valahogy sikerült tartania magát az eredeti elhatározásához. Sokkal jobb lesz, ha Draco nem tudja előre, mi fog következni, főleg, mivel Harry nem tudta, hogy sikerül-e majd véghez vinnie. Kihívás lesz... de arra gondolt, hogy talán képes lesz megcsinálni, és ha igen, az sokkal nagyobb meglepetést okoz.

Azon kívül, nem akar csalódást okozni Dracónak, ha mégis kudarcot vall.

– Öm... Arra gondoltam, jobb lenne, ha először egy kicsit beszélgetnénk – mondta Harry, intve a pálcájával, hogy megidézzen két széket. Dracónak még mindig nem volt sok bútora, de ahogy látogatták Hollóbércet, apránként egyre jobban hasonlított otthonra, és egyre kevésbé... Harry nem is tudta, melyik szó tudná jellemezni a korábbi üres állapotát.

Draco, ahogy Harry észrevette, vágyakozó pillantást vetett a hálószoba ajtajára, de engedelmeskedett, mint mindig, amikor Harry egyértelmű kívánságairól volt szó; leült, és lelkes arccal, várakozón hajolt előre.

– Igazán nem szükséges – mondta, szinte kifulladva az izgalomtól vagy a buzgóságtól. Harry nem tudta eldönteni, melyik lehetett.

– De igen, az...

– De én értem, Harry, mindent értek. Nincs szükségem arra, hogy varázslóéttermekbe vigyél, most már nincs, hogy tudom, soha... – Draco megállt, mintha frusztrált lenne. – Nem hiszed el, amit mondok?

– Nem erről van szó – felelte Harry, kikerülve a kérdést. Vajon elhitte, amit Draco mondott? Nos, azt igen, hogy Draco már nem érti félre azt a dolgot; ez igaz volt. De egy teljesen másmilyen szinten egyáltalán nem hitte el. Nem volt rá képes. Hiszen valószínűleg – a pokolba is, nagyon is esélyesen – csak az a rohadt Res mea es okozta, hogy így beszélt.

Még mindig zavarba hozta Harryt az, hogy a bűbáj milyen erotikus tudott lenni egy bizonyos értelemben, ugyanakkor minden más tekintetben milyen elborzasztó. Harry szeretett uralkodni Dracón a hálószobában; tetszett neki, hogy szüksége van rá, hogy akarja őt, és alá akarja vetni magát. Talán nem volt helyes, de Harry akkor is szerette ezt. Nem tehetett róla, noha tudta, Hermione biztosan azt mondaná, hogy jobban is ragaszkodhatna az elveihez.

Azt nem élvezte, hogy Draco a rabszolgája, persze, hogy nem.

De azt igen, amit a hálószobában műveltek. Vagy Hollóbércen, ahová szórakozni és játszani jöttek.

És szexelni... nos, talán csak a bűbáj okozta – ó, a pokolba is, talán tényleg csak az –, de ebbe Harry már belenyugodott. Talán nem is az volt a legfontosabb, hogy Dracónak annyira kell ez a dolog. Hanem hogy talán Harrynek van erre szüksége, mivel tényleg szerette a férfit, és Draco igénye csak kényelmes ürügy. Mindegy. Ezen már túlhaladtak, és Harry nem nézett vissza.

Habár azokat sokkal nehezebb volt elfogadni, amiket Draco mondott, és elhinni, hogy tényleg Draco mondta ezeket. Főleg ezen az estén, ahogy kigúnyolta az apja aranyvérűségről alkotott nézeteit. Mi más lehetett ez, mint a bűbáj, ami arra sarkallta, hogy büszke legyen Harryre, a vérvonalára és minden egyebére?