Birtokolva

45. fejezet

Harry nem tudta, mennyi ideig ült a földön, de végül a macska vinnyogásának hangja magához térítette, és feltápászkodott, majd leballagott a földszintre.

Mihelyst kiszabadította az állatot, ami megint beszorult a kerítésbe, visszavonszolta magát a házba. Úgy érezte magát, mint egy öregember, miközben a lépcsőt bámulta. Kimerült volt, és minden lépés fájdalmas. Egek, szinte még a hajszálai is fájtak.

Megállt, és sokáig csak meredt maga elé, aztán elhatározta, hogy inkább nem mássza meg a lépcsőt. Még egy fojtott zokogás, még egy, és bemegy Draco szobájába, mindegy, mit mondott a férfi. És az egyiküknek sem eredményezne semmi jót.

Harry felsóhajtott, és leült a kanapéra. Egy új darab volt, amit Draco rendelt a hop-hálózaton, és hiába volt sokkal szemrevalóbb, közel sem volt olyan kényelmes, mint a régi. Harry mérgesen rábökött a pálcájával, és kiszórt néhány párnázóbűbájt, mielőtt lefeküdt rá. Két Invitóval később egy takaró és egy párna landolt a karjában. A földszinti ágyneműtartó szekrényből, amitől Harry megcsikorgatta a fogát.

Persze, hogy a földszinti szekrényből. Az a rohadt begyűjtő bűbáj túl lusta volt ahhoz, hogy az ágyából hozza ide őket, ami messzebb állt. A francba, ha tudta volna, hogy a rossz pálca begyűjtése ilyen drámai hatással lesz Dracóra, hogy azt kívánja majd, bár halott lenne, Harry inkább konkrétan a nyírfapálcát hívta volna oda, ahelyett hogy csak annyit mond, „Malfoy pálcája".

Mert most, elnézve, mit tett Dracóval az emlékezés, Harry teljes szívéből azt kívánta, bár sosem kapta volna vissza a férfi az emlékeit. Ha Harry tudta volna, milyen rosszat tesz majd ez vele, inkább megsemmisíti azt a hülye galagonya pálcát.

De már túl késő volt ahhoz, hogy azt kívánja, bár okosabb lett volna.

Harry csak hosszú idő múlva tudott elaludni, de végül a sötétség és a csend meleg gubóba vonta, és magával ragadta.

* * *

Harry sonkás tojás illatára ébredt.

Pislogva megnyújtózott, és körülnézett. Eltartott egy pillanatig, míg rájött, hol van, mert nem volt hozzászokva, hogy lent aludjon, kivéve egy alkalmat, Dracóval.

Draco!

Harry talpra pattant, és az illat irányába rohant.

Draco a kicsi konyhaasztalnál ült, előtte egy reggelizőtányérral, az étel pedig érintetlen volt. Csak ült ott, bámult rá, és a látványától Harry szíve egy kicsit még jobban összetört. Draco nem tudta, hogy felébresztheti Harryt, és hogy megkérheti rá, hogy arra utasítsa, egyen?

– Gyerünk! – mondta Harry, az étel felé mutatva, miközben leült Dracóval szemben. A lehető legmesszebb... hogy Harrynek esélye se legyen rá, hogy megfeledkezzen magáról, és megpróbálja megérinteni őt.

– Igazából nem vagyok éhes – mondta Draco síri hangon. Nem nézett fel, de Harry még így is meg tudta állapítani, ahogy lehajtott fejjel, arcába lógó hajjal ült, hogy rosszul nézhet ki. Minden ott volt a legyőzött testtartásában. – Nem hiszem, hogy valaha is újra éhes leszek.

Harry nem volt szakértő, de eleget tudott a depresszióról ahhoz, hogy felismerje a legnyilvánvalóbb jeleket. Egy pillanatig eltöprengett, mit válaszoljon.

– Akkor miért készítettél reggelit, ha nem vagy éhes?

Draco pillantása rávillant, de csak egy másodpercre.