Birtokolva

47. fejezet

Hirtelen heves fejfájás tört Harryre. Tudta, hogy a bánat furcsa dolgokat képes tenni az emberrel, de hogy téveszméket okozzon? Talán Dracónak szüksége van arra, hogy valakit hibáztasson. Ez egész értelmesen hangzott. Harry már-már azt kívánta, hogy bár megmaradna ez a téveszme, mert talán ez az egyetlen mód arra, hogy Draco megbirkózzon a veszteséggel, de előbb-utóbb szembe kell majd néznie vele, úgyhogy talán mégis az a legjobb, ha csírájában fojtja el.

– Draco... én soha nem öltem meg senkit, főleg nem a...

– Ez bonyolult. – Draco felemelte a kezét, mintha magyarázni akart volna, de aztán leejtette anélkül, hogy csinált volna bármit. – Generációs mágia.

Harry mély lélegzetet vett.

– Esetleg elmagyarázhatnád.

Draco arca megint eltorzult.

– Megölted a Sötét Nagyurat. De ő olyan átkot szórt Nikolai apjára, hogy haljon meg, amikor ő is, és mivel már jelen volt a generációs mágia a család vérvonalában, az átok visszhangja tovább szállt rá is. Ha a Sötét Nagyúr még mindig élne, akkor Nik is életben lenne.

Egy pillanatig Harry annyira megdöbbent, hogy nem is tudta, mit mondjon. Aztán teljesen oda nem illően reagált, hangosan kimondva a legkevésbé fontos dolgot, ami az eszébe ötlött.

– Öm... ez elég bonyolultan hangzik.

Draco olyan tekintettel nézett rá, ami sokat elárult. Haragot, ingerültséget, megvetést... Minden ott volt.

– Pedig hidd el, Potter, hogy ennél több is van. Csak a vágott verziót mondtam.

– Ó. – Harry lenyelte a torkában lévő gombócot, és kimondta, amit már a legutóbb is ki kellett volna, amikor kinyitotta a száját. – Egek, annyira sajnálom. Én sosem akartam... Úgy értem, fogalmam sem volt erről az... egészről.

– Még jó, hogy nem. Senkinek sem volt. Még Niknek sem, nekem meg pláne. Nem találkoztunk egymással és elég elfoglalt voltam akkoriban, próbáltam magamat és a szüleimet életben tartani, amíg az a... az az elmebeteg főnökösködött a saját házunkban. – A végére Draco hangja már remegett. Hogy a haragtól vagy a szomorúságtól, Harry nem tudta eldönteni.

– Akkor is sajnálom. – Harry megint nyelt egyet. – Tudom, hogy nem segít, de akkor is. Én sosem...

– Mit sosem? Sosem ölted volna meg a Sötét Nagyurat, ha tudtad volna ezt? Nos, akkor mi a halált csináltál volna? – Draco megrázta a fejét. – Aligha akarnám, hogy a Sötét Nagyúr újra éljen. Valójában, ha nem halt volna meg, Nikkel sem találkozhattam volna. Úgyhogy vissza is érkeztünk oda, amit már mondtam. Hogy ez az egész... hihetetlenül el van baszva.

– Igen – felelte Harry fojtott hangon. – De tudod, talán mégis találkoztál volna vele. Talán találtál volna módot, hogy elszökj a házból...

– És a jegy a karomon? Az elől hogy szöktem volna el?

Harry összerezzent.

– Nos, csak arra utaltam, hogy talán lett volna valami mód rá, hogy elszabadulj és találkozhass vele...

– Ennek mi értelme? Mi a büdös franc értelme?

– Én csak arra gondoltam... – Harry nem tudta befejezni a mondatot. Túl nagy butaság lett volna. Nem igazán tudott elképzelni egy olyan világot, amiben Voldemort tovább élt. Egyszerűen túl szörnyű volt. És egyébként is, Draco sosem lett volna szabad egy olyan világban. – Én csak azt szerettem volna, hogy jobban érezd magad – mondta végül, és szerette volna bokán rúgni magát, amiért pont úgy viselkedett, amilyennek Draco jellemezte. Idiótán.