Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 3: Éjszakai feladat

Lucy alig bírta kivárni a pénteket. Olyannyira bepörgött, hogy az Odú egyik lakója se tudta visszafojtani a mosolyát, ahogy nézte, milyen serényen vesz részt újra a ház körüli munkákban, és hogy végre újra hallhatták őt egy-két mondatnál hosszabban beszélni. Olyan volt, mintha Lucy egy rövid, de annál hosszabbnak tűnő téli álomból ébredt volna fel: az arcába visszatért a szín, éjszaka is egyre jobban aludt és végre nem kereste a kibúvót a többiek társaságából.

Miután elküldte a levelét Harrynek, Lucy azonnal megírta Siriusnak is, hogy Harry végre átjöhet hozzájuk, és hogy ennek mennyire örül. Nem akarta, hogy a keresztapjának csak akkor írjon, amikor szomorú, vagy tanácstalan. Biztos volt benne, hogy Sirius is boldog lett volna, ha most látta volna.

Az Odúban nem sokat változott a helyzet. Fleur szintén igyekezett kivenni a részét a munkákból, de látszott rajta, hogy unatkozik, hogy minden nap ugyanazt kell csinálnia. Ron minden alkalommal úgy bámulta őt, hogy szinte kiesett a szeme az üregéből, a lányok közül meg egyedül csak Lucy tudta hosszabb távon elviselni. Néha neki is sok volt, mikor Fleur hirtelen letámadta, de közel sem találta annyira rémesnek a nőt, mint Hermione, Ginny és Mrs Weasley.

És ha már Mrs Weasley, az asszony a fejébe vette, hogy kigyógyítja Billt a francia lányból és elintézi, hogy másba szeressen bele. És hogy ki lett a választottja? Tonks.

Mikor Lucy először meghallotta, azt hitte, elneveti magát. Való igaz, hogy imádta Tonksot és semmi kifogása nem volt ellene, de azt is tudta, hogy az ifjú aurornak épp annyira nem hiányzik a szerelem, mint neki. A boszorkány párszor benézett már hozzájuk, de már rég nem az a vidám lány volt, akit Lucy megismert. Rózsaszín haja mostanában egérszürke volt és nem úgy tűnt, mint aki változtatni akarna a megjelenésén. Hermione azt gondolta, hogy mióta Sirius meghalt (ezt a részt igyekezett minél gyorsabban átugorni), azóta Tonksnak már a metamorfálás se megy annyira.

Lucy mindezen izgalmas témák ellenére is mindig Harryhez tért vissza gondolatban. Alig várta, hogy végre újra magához ölelhesse a testvérét és újra együtt lehessenek. Épp ezért, mikor pénteken este tíz körül a többiek már szállingóztak fel a szobájukba aludni, ő még mindig tele volt energiával. Sőt, ahogy közeledett a megbeszélt időpont, úgy pörgött fel egyre jobban. Mr Weasley még dolgozott, Mrs Weasley pedig meg akarta várni, amíg visszajönnek, hogy Harrynek tudjon adni egy kis vacsorát.

Végül pontban 22 óra 50 perckor kopogtak a bejárati ajtón.

- Ki az? - kérdezte Mrs Weasley, miközben feltartott kezével megakadályozta, hogy Lucy azonnal kinyissa az ajtót.

- Albus Dumbledore vagyok és Lucyért jöttem.

Mrs Weasley ezután nem akadékoskodott tovább. Szélesre tárta a bejárati ajtót, amiben ott állt az ezüstös szakállú, félhold-szemüvegű és görbe orrú Dumbledore. Fekete úti köpenyt viselt és kedélyesen mosolygott.

- Jó estét, Molly - emelte meg süvegét az ősz varázsló, majd Lucyra nézett. - Nocsak...

Kék szeme olyan áthatóan nézett végig Lucyn, hogy a lány kényelmetlenül feszengeni kezdett.

- Jöjjön csak be, Albus! - invitálta be a vendéget Mrs Weasley. - Parancsol esetleg egy teát?

- Nem, köszönöm, Molly, sajnos nincs sok időm - sétált be Dumbledore és leült az ebédlőasztal egyik székére. - Tizenegyre ígértem magunkat Harryhez.

Lucy csalódott sóhaját hallva az igazgató elmosolyodott.

- Ne aggódj, Lucy, hasznosan fogjuk eltölteni addig az időt. Kérlek, foglalj helyet!