Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 31: A remény halála

- El innen, gyorsan! - mondta Piton, azzal galléron ragadta a megkövült Dracot és betuszkolta a lépcsőre vezető ajtón. Mivel mögötte jött, Draconak ugyanúgy haladnia kellett, de közben úgy érezte, alig bír mozogni. Levegőt is csak nehézkesen tudott venni, és amikor leértek a csigalépcsőn, mintha minden levegőt kiszorítottak volna a tüdejéből.

Hatalmas porfelhő borította a folyosót, úgy tűnt, mintha az előbb szakadt volna le a mennyezet egy darabja. Piton folyamatosan fogta a gallérját, úgy vezette át a harcolókon. Draco kétségbeesetten kereste Lucyt és meg is találta; a lány porosan, kiszakadt ruhában, de még mindig villámgyorsan mozogva küzdött Corban Yaxley-val. Még mindig úgy forgatta Griffendél kardját, akár egy lovag és közben még a pálcájával is képes volt visszatámadni...

- Vége, indulás! - kiáltotta Piton, miközben tovább tolta maga előtt Dracot. A fiú próbált még egyszer Lucy szemébe nézni, de a lány épp akkor kapott be majdnem egy átkot, de szerencsére Longbottom lerántotta. Ezután befordultak a következő sarkon, és Draco már csak a kiabálást, az átkok hangját és a csata egyéb zajait hallotta. Tudta, hová viszi Piton, tudta, hogy többé nem tér ide vissza... Még csak el sem tudott köszönni Lucytól...

Draco alig érzékelte, hogy Yaxley időközben utolérte őket, nem fogta fel, hogy a zajra egyre többen riadnak fel kastélyszerte, hiszen a szeme előtt folyton Dumbledore képe lebegett, ahogy átesett azon a korláton és lezuhant. Tudta, milyen hatással lesz ez a Rendre, tudta, hogyan fogja befolyásolni ez a háborút. Ott kellett volna lennie Lucy mellett, segítenie kellett volna neki, támogatnia kellett volna, de a lábai csak vitték tovább, mintha valaki más irányította volna...

Nem tudta, mikor értek ki a szabad levegőre, de hirtelen már a park füvét taposták. Tudta, hogy a vadkanos kapu felé tartanak, hiszen ki kellett jutniuk a birtokról, hogy dehoppanálhassanak... Draco már csak abban bízott, hogy ez az egész legalább tényleg megmentse a szüleit, hogy legyen valami értelme, hogy ne okozzon hiábavaló szenvedést annak, aki mindent feltett rá...

Yaxley hirtelen pálcát rántott, majd egy villanás és egy üvöltés harsant. Elértek a vadőrlakig, ahonnan az óriás Hagrid rontott ki, hogy az útjukat állja. Yaxley megpróbálta feltartóztatni Hagridot, de ugyanaz történt, mint tavaly, mikor Umbridge próbálta ugyanezt: az óriást megvédte emberfeletti ereje, az átkok és ártások egyszerűen lepattantak róla. Piton tovább húzta maga mellett Dracot, és már nem jártak messze a kaputól.

Hirtelen egy piros fénycsóva suhant el Piton feje mellett, mire mindketten megfordultak. Draco nem is tudta, mi volt benne erősebb: a megkönnyebbülés, hogy nem Lucy jött utána, vagy a csalódottság, hogy nem ő volt az. Potter közeledett feléjük, vérző orral, felemelt pálcával és annyi gyűlölettel a szemében, amit Draco még soha nem látott.

- Fuss, Draco! - kiáltott rá Piton és a fiú nagyon lassan mozgásra bírta a lábait. Nem tudta, hova fusson, számára már nem volt menedék. Már nem volt messze a kaputól, mikor hallotta, hogy Yaxley felgyújtotta a vadőrlakot, majd panaszos nyüszítés hasított a levegőbe és Hagrid ezt kiabálta:

- Odabent van Agyar és Tapmancs, te gazember!

Ne, ne, ne, könyörgött Draco, miközben nagy nehezen továbbindult. Lucy nem bírná ki, nem, ne ugyanazon az éjszakán, ne történjen meg ez is az én hibámból...

Kilépett a birtok kapuján, miközben még egyszer visszanézett: Potter és Piton párbajoztak, Hagrid még mindig Yaxley-val viaskodott, miközben a Roxfort fölött ott lebegett a Sötét Jegy. Draco megmarkolta a gyűrűt az ujján, és a könnyeivel viaskodott.

Mit tettem...? szólt egy erőtlen hang a fejében, mielőtt belevetette volna magát a sötétségbe.

❤️💚❤️💚❤️