Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 7: Piton diadala

- Hol lehet? - pillantgatott körbe idegesen Lucy.

- Biztos már rég leszállt - vélekedett Ron.

- És nem keres minket? Az nem valószínű...

A hármas már a peronon állt, miután elvileg mindenki leszállt már a vonatról. Tapmancs, akit a Kings Crosson egyáltalán nem zavart a tömeg, most aggodalmasan nyüszített és Lucy lábához bújt. Lucy átpillantott a fejek sűrűjén és végül meg is pillantotta Hagridot, ahogy lámpájával gyűjtötte maga elé az elsősöket.

- Keressetek fiákert, egy perc és ott leszek - szólt Ronnak és Hermionénak, azzal elindult a vadőr felé.

- Hova mész? - kérdezte Hermione.

- Odaadom Tapmancsot Hagridnak - kiáltotta vissza Lucy.

Ez igaz is volt, hiszen szerette volna, ha a kutyája minél hamarabb megnyugodna. Másrészről azonban a peront is át akarta fésülni Harry után, és nem akarta, hogy barátai aggodalomtól eltorzult arcát figyeljék. Az ismeretleneket (akik most is leplezetlenül bámulták) még meg tudta volna téveszteni, de Ronék ismerték annyira, hogy átlássanak az álcáján.

- Szia, Lucy! - köszöntötte Hagrid. - Hogy vagy? Hol van Harry?

- A többiekkel - hazudta Lucy, mivel nem akarta, hogy Hagrid is aggódni kezdjen. - Figyelj, tudnál vigyázni idén is Tapmancsra? Nagyon frusztrálja ez a sok ember, nézd meg, szinte reszket...

- Persze! - csapott egyet a vállára Hagrid, mire Lucy térdre megroggyant. - Add csak ide, majd együtt elkísérjük az elsősöket.

- Köszönöm! - erőszakolt ki magából egy mosolyt Lucy, majd lehajolt és egy gyors puszit nyomott a kutyusa fejére. Ahogy meg tudta mondani, Tapmancs most már egy kicsit nyugodtabbnak tűnt, hogy kikerült az emberek sűrűjéből. - Légy jó, Tapi! Hamarosan meglátogatlak.

Átvágott az elsősökön (akik tátott szájjal bámulták, mint valami világcsodáját), miközben a ritkuló tömeget figyelte a peronon. Harrynek a nyomát se látta, de még olyasvalakit se, aki hasonlított volna rá. Kezdett egyre idegesebb lenni.

Mikor aztán elérte a fiákereket, egyenesen frászt kapott. A kocsik előtt ugyanis már nem légüres teret látott, hanem lovakat; méghozzá a legrémisztőbbeket életében. A villás kocsirudak között álló lények csak jobb híján emlékeztették őt lovakra, mert valami hüllőszerű is volt bennük. Testükön nem volt se bőr, se hús; fekete köpenyük a csontvázukon lógott. Fejükben, mely a sárkányéhoz hasonlított, merev tekintetű, pupillálatlan, fekete szem ült. Marjuk tájékán szárny állt ki a hátukból - egy pár hatalmas, csupasz, fekete szárny, melyet mintha óriásdenevérektől vettek volna kölcsön. Hátborzongató látványt nyújtottak, ahogy némán, mozdulatlanul álltak a sötétben.

- Lucy! Lucy, hé, gyere már! - hallotta, ahogy Ron szólongatja az egyik fiáker mellől. Lucy nagy nehezen rávette lábait a mozgásra, de miközben odasétált a többiekhez, szemét nem vette le a lovakról.

- Mi van veled? - kérdezte Hermione. - Falfehér az arcod.

- Látom őket - hebegte döbbenten Lucy. Tekintete még mindig a lovak fejére tapadt.

- Miket? - kukucskált ki a kocsiból Neville is.

- A thesztrálokat - felelte Lucy, miközben a szíve összeszorult a fájdalomtól. A csuklójához kapott és megragadta a faragott kutya amulettet. Hát ez már mindig így lesz? Bármire néz, bárhová figyel, mindenről Sirius fog eszébe jutni? Hogy a merlinbe tegye így túl magát a halálán?

- Szállj be - ragadta meg a karját Hermione. Arca szokatlanul komor volt. - Lucy, szállj már be!

Végül mindannyian bent ültek a kocsikban és hamarosan a thesztrálok elindultak a kastély felé.