Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 28: Ünneplés és megbocsátás

Lucy számára kész kínszenvedés volt a szombati meccs előtti hét. Az eset másnapján már hajlandó volt szóba állni Harryvel, aki nem győzött elégszer bocsánatot kérni a fölösleges vérontásért, de azzal, hogy a lány megbocsátott a bátyjának, kénytelen volt végignézni, hogyan nézz szembe a haragos diákok seregével. Harrynek nemcsak a mardekárosok gúnyolódását kellett elviselnie, de megkapta a magáét a griffendélesektől is, akiket mélységesen felháborított, hogy csapatuk fogója, akin az egész meccs áll, önhibájából nem vesz részt az idény legfontosabb mérkőzésén.

Lucy ezenfelül külön odafigyelt minden mardekáros párbeszédre, hogy valamilyen képet össze tudjon rakni Draco állapotáról. Ahogy kivette, a fiú jól volt, sőt, a mérkőzés előestéjén már el is hagyhatta a gyengélkedőt. Lucy sosem látogatta meg; egyrészt, mivel Parkinson folyton jelen volt, így nehéz lett volna besurranni, másrészt pedig még mindig dühös volt a fiúra, több okból kifolyólag is.

Amin a legkönnyebben túl tudta tenni magát, az a Crutiatus-átok volt (és ezen ő maga csodálkozott a legjobban). Draco mindig is élesen szembehelyezkedett Harryvel, de attól még Lucy meg tudta volna átkozni, hogy azok után, hogy látta az emlékeit, valóban a Crutiatusszal jött elő. Ugyanakkor a fiú már bőven megfizette az árát, így Lucynak ezzel kapcsolatban már nem maradt teendője.

A másik ok, amiért valójában dühös volt Dracora, az a tény volt, hogy egy régi rivalizálás miatt, hogy azért, mert nem bízik senkiben, aki Dumbledore oldalán áll, képes volt gondolkodás nélkül belevetni magát a harcba. Tudnia kellett, hogy Harry jobb párbajozó, hiszen látta az emlékeiben, mi mindenre képes és mi mindent élt már át. De nem; makacssága és büszkesége miatt azonnal megtámadta, vállalva, hogy súlyosan megsérül. És ezt Lucy nem tudta lenyelni.

Biztos volt benne, hogy ha beszélne Dracoval, megoldódna a dolog. Ám a kviddics miatt úgy döntött, hogy majd a meccs után keresi meg, hogy végre tiszta vizet öntsenek a pohárba. Azonban neki addig egy csapatot kell győzelemre vezetnie, hogy bebizonyítsa: nem véletlenül lett ő a kapitány.

A szombat délelőtt a szokásos izgalom jegyében telt. Harry velük jött le reggelizni, de (érthető okokból kifolyólag) csak Lucyt és Ront ünnepelték a Griffendél asztalánál. Ron szokásához híven zöldes arccal szenvedte végig a reggelit, míg Lucy az elvarázsolt mennyezetet nézve próbálta belőni, milyen idejük lesz. Közben Ginny is csatlakozott hozzájuk (érkezésére Harry mintha savat nyelt volna, nem evett többet), és amikor eljött az ideje, hogy a csapat levonuljon a pályára, Lucy odaszólt Harrynek:

- Meg fogom nyerni a meccset. Nem hagyom, hogy egy ilyen hülyeségen ússzon el a bajnokságunk.

- Köszi - mondta Harry anélkül, hogy felnézett volna. Lucy inkább ironikusnak, mint őszintének mondta volna a tónust, de úgy döntött, nem foglalkozik vele: Ron és Ginny között lépdelve kisétált a nagyteremből.

Ahogy átvágtak a parkon, Coote és Peakes is utolérték őket, és mikor beléptek az öltözőbe, Katie és Dean már kviddicstalárban állva vártak rájuk. Egy szó nélkül öltöztek át, miközben hallották, hogy a stadion lassan megtelik a zsibongó sokasággal. Mikor már mindenki menetkész volt, Lucy feléjük fordult.

- Tudom, hogy nem ideális a helyzet - kezdte. - Azt is tudom, hogy a többségetekben düh van, mert Harry elintézte magának, hogy nem lehet itt. Ugyanakkor ne ez legyen bennünk a meccs közben. Nyerjük meg a kupát magunknak, a Griffendélnek és Harrynek, aki, bár most hibázott, de a szívét-lelkét beletette a csapatba! Ő ugyanúgy a csapatunk tagja és lehet, hogy most nincs itt, de mindent megtett, hogy eljuttasson minket idáig. Háláljuk meg neki ezt azzal, hogy megnyerjük ezt a meccset és hazavisszük a kupát!