Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 54: Megtörve

Az első nap még nem idegeskedett. Sejtette, hogy Draconak több időre van szüksége, hogy feldolgozza a történteket, de bízott benne, hogy egyszer lejön majd hozzá. Nyilván azért sem jött, mert Bellatrix biztosan szemmel tartotta (mert olyan nincs, hogy ezt a fedősztorit ő bármiféle fenntartás nélkül elhitte), és ki kellett várnia a megfelelő időpontot.

A második nap ugyanígy telt, viszont akármennyire is spórolt az étellel, pálca nélkül nem tudta megsokszorozni és tudta, hogy hamarosan kifogy majd belőle. Nyilván nem számított rá, hogy Bellatrixéktól élelmet vagy vizet kap, így teljes mértékben Dracora volt utalva. Illetve lett volna, ha lejött volna. Viszont Dracora a második éjszaka is hiába várt.

A harmadik nap már kezdett aggódni, de igyekezett elnyomni magában ezt az érzést. Lehet, hogy Bellatrix megfenyegette a fiút... talán kezet is emelt rá... Elvégre túl könnyen hagyta elmenni, mikor szembesítette őt és Draco kitalálta élete sztoriját. Mi van, ha megsérült és ágyban kell maradnia? Vagy szobafogságban van? Elvégre nem hallott semmit odakintről, így ha Draco sikolt a Crutiatus miatt, az is titokban maradt előtte.

A kimerültség lassan eluralkodott rajta. Próbált minél több időt ébren maradni, hátha végre kinyílik a cellaajtó, de az éhség, a szomjúság és az általános gyengeség elől csak az alvás jelentett menekvést. Így végül egy-két órás alvásciklusok után a harmadik éjjel Lucy már nem bírta tovább és megadta magát a pihenésnek.

Mikor magához tért - az órából ítélve a negyedik nap reggelén nyolc körül -, olyasmit tapasztalt, amit három napja nem: hangokat hallott.

- Mégis meddig kell itt lennünk?

- Amíg meg nem halunk, gyermekem. Hamarabb nem szabadulunk.

- Azt mondták, apa megpróbálta átverni őket, hogy visszakaphasson.

- Tudod, hogy szeretik úgy módosítani a történteket, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzanak vele. Itt minden a szenvedésről szól. Amit szegény Lucy Potterrel művelnek...

- Lucy a legerősebb lány, akit ismerek. Nem fog megtörni.

Normál esetben Lucy úgy hitte volna, hogy már kezd az agyára menni a sötétség, a magány és a csend, viszont ezek a hangok túlságosan valóságosak voltak. Ráadásul az utóbbi hetekben ők voltak az egyetlenek, akikkel Dracon kívül igazán beszélgetni tudott.

Lassan felült, miközben igyekezett minél kisebb részben kilátszani a takaró alól. Miközben próbált rájönni, hogyan hallhatja őket újra, próbaképp kiszólt hozzájuk.

- Luna? Ollivander úr?

- Lucy! - élénkült fel azonnal Luna. Lucy hiányolta azt az időszakot, amikor mindig álmatagon szólalt meg: a fogság ugyanis már kiölte belőle ezt. - De jó, hogy újra hallunk! Három napja próbálkozunk szót érteni veled, de sosem válaszoltál...

- Nem hallottalak titeket egészen mostanáig - felelte Lucy. Igyekezett halk maradni, hogy odafönt ne hallják meg. Volt ugyanis egy nagyon jó tippje, miért tudott hirtelen beszélni a sorstársaival. - Járt itt valaki?

- Igen, a Malfoy fiú - felelte Ollivander. - Vizet hozott nekünk és kenyeret. Becsúsztattunk neked is egy kicsit a rácsok között.

Hát jól sejtette. Draco járt idelent és a sötétséget kihasználva leszedte az ajtóról a hangszigetelő-bűbájt, hogy ne legyen elvágva a többiektől. De ha már itt volt, akkor miért nem jött be hozzá? Kis gondolkodás után rájött, hogy nyilván nem tudott: ha ő hozta le nekik az ételt, akkor nyilván nem időzhetett tovább a szükségesnél.

Lucy a karóra fényét felhasználva próbálta megtalálni a tálcát, amin egy kancsó víz és egy szelet száraz kenyér várta. Azonban csak akkor jött rá, mennyire nem kellett volna ezt, mikor Luna ezt kérdezte: