Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 49: Az első éjszaka

Lucy a hideg padlón feküdt. Miután Voldemort elment, Bellatrix még órákon keresztül kínozta, hogy elárulja Harry hollétét. A lány a sikoltozáson és a sértegetéseken kívül semmit sem mondott, így végül a halálfalók bevágták abba a cellába, ahová korábban Ollivandert zárták a kihallgatása idejére. A cellájára minden létező bűbájt rátettek, ami megakadályozhatta a szökését: törésgátló bűbájok, riasztóbűbájok, varázslás- és hopponálásgátló rontások... plusz, még azt is elintézték, hogy ne beszélhessen Ollivanderrel és ne is hallhassa őt, hogy a lehető legmagányosabb legyen. A rácsos ajtónak azt a felét, ahol ő volt, besötétítették, hogy ne lásson ki rajta, de a kintiek láthassák, hogy ő mit csinál.

Lucy képtelen volt bármely tagját megmozdítani; minden porcikája sajgott és remegett a sok kínzástól. Igazából csodálkozott is, hogy így meg tudta őrizni az ép eszét és nem könyörgött halálért. Azzal vigasztalta magát, hogy sokkal rosszabb dolgok is léteznek ennél - például amikor az elméje átkerül Harry testébe, az ezerszer fájdalmasabb szokott lenni, viszont soha nem tartott ilyen sokáig. Valamint az a tudat is erőt adott neki, hogy megvédheti a bátyját és a többieket. Tudta, hogy az akció sikeres volt, hiszen a mugli születésűek és a rendtagok mind kijutottak a zsupszkulcsot segítségével és a továbbiakkal simán eljutottak a Menedékbe.

Az egyetlenek, akikért aggódott, azok Fred és George voltak. Nem tudta, milyen messze lökte őket, de - őket ismerve - biztosan nem hoppanáltak el, hanem visszamentek érte. Lucy csak abban bízott, hogy Voldemort nem látta meg őket, vagy hogy nem estek neki, mikor meglátták, hogy elviszik. Jelen pillanatban bármit megadott volna érte, hogy tudja, ők legalább biztonságban vannak.

Mivel nem volt ablak a cellában, fogalma sem volt, mennyi az idő. Az órák csak teltek, ő pedig nem csinált semmit, csak feküdt a hideg padlón és meredt a sötétbe. Egyszer talán elaludt, de nem volt benne biztos, mivel körülötte semmi nem változott. A csuklója borzalmasan fájt és a kék-lila duzzanatokból ítélve biztosan eltört. A vér már biztosan teljesen rászáradt az arcára, de a feje legalább nem hasogatott. Fázott, de mozdulni sem bírt, hogy összehúzza magát. A gyomra kétségbeesetten korgott, egyre hangosabban és hangosabban, így könyörögve valami élelemért. A torka is kezdett kiszáradni, lassan már olyannak érezte, mint a sivatagi homokot Egyiptomban.

Tudta, hogy ebben a helyzetben is simán varázsolhatna magának vizet, de azt a riasztóbűbájok miatt észrevennék. Talán kibűvölhetné magát, ha nála lenne a pálcája... Nem, ahhoz, hogy a cellán lévő bűbájokat hatástalanítani tudja, eleve kint kéne lennie. Csak úgy van esélye innen kijutni, ha valaki segít neki. De ugyan ki találná meg itt...?

Persze, itt volt Draco. De ő nem szöktetheti meg. Ha megteszi, azonnal megölik a családját és Lucy azt nem tudta volna elviselni. Már akkor is alig tudta összeszedni magát, mikor látta, hogy Draco nézi, mit tesznek vele. Annyi fájdalom és iszonyat volt a szemében, amennyit Lucy még soha senkiében sem látott. Tudta, hogy a fiú erős, és ha összeszedi magát, ki fogja bírni vele együtt, de azt is tudta, hogy nála előbb szakadna el a cérna. Valahogy meg kell értetnie vele, hogy ne aggódjon, mert bármit is hall vagy lát, neki, Lucynak nem lesz komolyabb baja.

Egyszer csak nyílt az ajtó. Lucy lassan odafordította a fejét és látta, hogy egy csuklyás alak lépett be a cellájába. A pálcája végén kis kék láng égett, ami kis körben megvilágította maga körül a teret. Ám sajnos olyan sötét volt, hogy nem látta, hol van Ollivander. A pálca most az ajtó felé irányult és egy néhány apró bűbáj után a rács becsukódott és az alak hátravetette a csuklyáját. Pálcájával elővarázsolt egy fáklyát, amit a falhoz ragasztott, majd meggyújtotta, és az így keletkezett fényben Lucy meg tudta nézni, ki jött hozzá. Szőke fürtjei ziláltan hulltak a holtsápadt arcába, szürke szemei pedig aggodalommal telve néztek a lányra.