Chapter 42: A Menedék

2K 124 44
                                    

Lucy elég kialvatlanul ébredt. Nagyon furcsa álma volt éjszaka Dracoról, ahogy a roxforti tó partján sétálnak. Furcsán valóságosnak tűnt, de közben biztos volt benne, hogy csak álmodta az egészet. Az álmoknak pedig semmi közük a valósághoz - nem számítva a Voldemorttól érkezőket.

A nyári nap besütött az ablakon, egy pillanatra elvakítva Lucyt, ahogy felült a kanapén. Néhány pillanatig még tele volt a feje az álma képeivel - Draco szőke hajával, a csókjával, a reménytelen hangjával és a könyörgéssel, hogy ne hagyja el -, viszont utána Lucynak sikerült ezeket az agya hátsó részébe száműznie, hogy azzal foglalkozzon, amivel kellett. Nevezetesen, hogy ma meglátogatja Harryt a Grimmauld téren.

Több oka is volt annak, hogy erre sort akart keríteni. Először is, már nagyon hiányzott neki a bátyja, na meg Ron és Hermione, és szerette volna a saját szemével látni, hogy mind épségben vannak. Aztán szeretett volna apró információkat kérni tőlük a jövőre vonatkozó terveikről, hogy ő is ahhoz igazítsa a mugli születésűek kiszabadítását a táborokból. Végül pedig el akarta mondani nekik, hogy Remus hazatért és hogy már nem haragszik Harryre.

Miután leellenőrizte, hogy tökéletesen érintetlen állapotban hagyja itt a házat (a holmiját elrejtette egy sebtében kialakított búvóhelyen a kanapéban), kiábrándította magát, majd olyan koncentrálással, mint még soha, elhoppanált a Grimmauld térre.

A legfelső lépcsőfokra érkezett, ahogy Remus mesélte neki előző nap. Hátrafordulva látta, hogy két halálfaló a kerítésnek támaszkodik és a számukra láthatatlan ház helyét bámulják. Nyilván nem tudták, hogy Harry itt volt, különben több embert küldtek volna ide. És Piton se járhatott még itt, hiszen akkor be tudtak volna jutni a házba.

Lucy rákoppintott a pálcájával a bejárati ajtóra. Fémes kattanások sorozatát és lánccsörgést hallott, majd az ajtó nyikorogva kitárult, s ő gyorsan átlépte a küszöböt. Miközben becsukta az ajtót, leszedte magáról a kiábrándító bűbájt, és körülnézett. Az ódivatú gázlámpák imbolygó lángjai megvilágították a hosszú előszobát, amely pontosan olyan nyomasztó és pókhálós volt, mint legutóbb, amikor Lucy ott járt. A falra akasztott manófejek bizarr árnyékokat vetettek a lépcsőre. Sirius anyjának portréját hosszú, fekete függöny takarta. Minden a szokott helyén volt.

Tett egy lépést előre, mire olyan ijesztő erővel robbant be (legalábbis ő úgy érezte) Rémszem Mordon hangja, hogy hátrahőkölt.

- Perselus Piton?

Lucy nem szólt semmit, ugyanis valami hideg suhant el fölötte, s egyidejűleg szoros tekercsbe csavarodott a nyelve, megnémítva őt. A dolog csak egy másodpercig tartott: mire a szájához emelte volna a kezét, el is múlt. Biztosan ez volt a nyelvcsomó átok, amit Rémszem Pitonnak szánt. Remus szólt, hogy nem kellemes, de akkor is a frászt hozta a lányra.

Tett még egy lépést előre. Ekkor a folyosó végén valami megmozdult a homályban, s mielőtt egy szót is szólhatott volna, egy rémséges, magas, porszürke alak emelkedett ki a szőnyegből. A szürke alak megindult felé; egyre gyorsabban és gyorsabban siklott a szőnyeg fölött, derékig érő haja és szakálla uszályként követte. Egyszerre volt rémisztően ismerős és szörnyűségesen idegen beesett, sorvadt arcával, üresen sötétlő szemüregeivel és csonttá aszott kezével, amit most felemelt, hogy Lucyra mutasson vele.

- Nem én vagyok a gyilkosod! - kiáltotta Lucy, mire az alak porfelhővé robbant szét.

Lucy úgy zihált, mintha idáig futott volna. A szíve a torkában dobogott, hiába figyelmeztette Remus, hogy ez lesz, semmi sem készíthette fel a látványra. Ráadásul meg se nyugodhatott, hiszen ekkor szétnyílt a fekete függöny és Mrs Black fülsértő rikácsolásba kezdett:

Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3Unde poveștirile trăiesc. Descoperă acum