Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 33: A Sötét Nagyúr felemelkedése

A Malfoy-kúria szalonjában néma alakok sokasága ült egy hosszú, díszes asztal körül. A helyiség hétköznapi berendezését alkotó bútorok rendetlenül, a fal mellé zsúfolva álltak. Az egyedüli fényforrás a harsogva lobogó tűz volt egy szép márványkandallóban, melynek párkánya fölött aranykeretes tükör díszelgett. Az ájult ember, aki a mai gyűlés foglya volt, fejjel lefelé lebegett az asztal fölött, és lassan forgott, mintha láthatatlan kötélen lógna. Alakját megháromszorozta a fali tükör és az üres, politúrozott asztallap. Az asztalnál helyet foglalók közül senki nem törődött a különös jelenséggel - kivéve Draco Malfoyt, aki a lebegő ember közvetlen közelében, jóformán alatta ült. Ő nem tudta megállni, hogy percenként rá ne pillantson.

Ennek pedig az egyetlen, teljesen egyértelmű oka az volt, hogy az illető tanár volt a Roxfortban.

Draco nem ismerte, csak néha látta a folyosókon. Fogalma sem volt, mit tanított, ahogy azt sem, hogy mit keresett most itt. Csak ült csendben a helyén, az apja jobb oldalán, aki nemrég tért vissza Azkabanból, miután a Nagyúr és a halálfalók sikeres tömeges szökést idéztek elő a börtönben. A minisztérium persze mélyen hallgatott a dologról, Draco pedig még mindig nem talált módot arra, hogy figyelmeztesse Lucyt a veszélyre.

Draco csakis akkor engedhette meg magának, hogy a lányra gondoljon, mikor teljesen egyedül ücsörgött a szobájában. A halálfalók és legfőképp a Sötét Nagyúr előtt nagyon ügyelnie kellett a gondolataira, hiszen legilimenciával bárki kiolvashatta a fejéből igazi szándékait. De mikor egyedül volt, Draco már-már annyira sóvárgott a lány közelsége után, mint egy szenvedélybeteg, akit elvonásra kényszerítettek. Attól félt, ha túl sokáig kell távol maradnia tőle, elfelejti, milyen volt a csókja, az ölelése, a hangja, vagy a hajának és a szemének a pontos árnyalata.

Ugyanakkor az ujján lévő gyűrű, amin mások kígyómintát láttak, mindig ott volt a jobb gyűrűsujján. Lucy bűbája elrejtette az igazi valóját, a főnixet, ami csak arra várt, hogy felfedhesse magát. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy a Sötét Nagyúr elbukjon, de a mai tényállás alapján ennek egyre kisebb esélye volt.

Dracot mélázásából a kinyíló ajtó szakította ki. A két utolsó halálfaló érkezett meg, akiknek a helye eddig üresen állt a néma sokaság tengerében. Az asztalfőn ülő Nagyúr, akinek az arca homályba veszett, mivel a kandalló előtt ült, elégedetten nézett az érkezettekre.

- Yaxley, Piton...! - szólalt meg éles, hideg hangon. - Kis híján elkéstetek.

Draco nem tudott pár másodpercnél hosszabban ránézni a Nagyúr arcára azóta, hogy visszatért a Roxfortból. De mégis látta maga előtt a tar, kígyóét idéző ábrázatot a réssé szűkült orrlyukakkal és a vörösen izzó, függőlegesen megnyúlt pupillájú szemeket; mintha az arc örökre beleégett volna a retinájába.

- Perselus, ide! - szólt a Sötét Nagyúr, s jobbra, az övéhez legközelebb álló székre mutatott. - Yaxley, Dolohov mellé.

Mindkét férfi elfoglalta a számára kijelölt helyet. Az asztalnál ülők többsége - így Draco is - Pitont követte a tekintetével, s a Nagyúr is hozzá fordult először.

- Nos?

- Nagyúr! A Főnix Rendje jövő szombaton, a sötétség beálltakor készül kihozni Harry Pottert jelenlegi védett tartózkodási helyéről.

A hír szemlátomást felcsigázta az asztalnál ülők érdeklődését. Egyesek mozdulatlanná dermedtek, mások fészkelődni kezdtek, s immár mindenki Pitont és a Nagyurat nézte. Draco szigorúan az asztallapot szuggerálta, de közben az agya szélsebesen pörgött.

- Szombaton... sötétedéskor - visszhangozta a Nagyúr, Piton fekete szemébe fúrva tekintetét. Vörös szeme úgy izzott, hogy néhányan elfordultak, nehogy megperzselje őket a pillantás tüze. Piton ellenben higgadtan nézett a Nagyúrra, s a sötét varázsló pengevékony szája egy hosszú pillanat elteltével mosolyfélére görbült.