Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 51: A szeretet kék csillagai

Alig három nappal azután, hogy Lunát lehozták a pincébe, Lucy megkapta az első információját a külvilágból. Azonban az, amit tapasztalt, nem megnyugvást hozott számára, hanem annyira megrémítette, mint semmi más az elfogása óta.

Valamikor estefelé járhatott az idő. Lucy épp túlélt egy újabb kínzást Bellatrix jóvoltából, emiatt nem volt rajta se takaró, se semmi más, mikor először megérezte a fájdalmat. Azonnal tudta, hogy Harry az, mert a homloka úgy égett, mintha épp billogot nyomtak volna rá. Bár a fájdalom nem tartott tovább pár másodpercnél, ahhoz elég volt, hogy Lucyban felszabadítsa az addig elnyomott adrenalint. A lány felült, mint aki rémálomból riadt és a sötétbe meredve igyekezett minél többet felfogni abból, amit a hónapok óta csöndes köteléken átjött hozzá.

Harry veszélyben volt. Érezte, hónapok óta először érezte, hogy Harryvel valami történt, valami, aminek köze van Voldemorthoz, hiszen soha máskor nem égett a sebhelye...

Hirtelen megint érezte a fájdalmat, sokkal erősebben, mint eddig bármikor. Olyan volt, mint legutóbb, mikor ő maga is képes volt megmondani Voldemort hangulatát: csak most düh helyett féktelen örömöt érzett, diadalt, és Lucy érezte, hogy Voldemort jön vissza az országba, hogy bármerre járt eddig, most visszajön, mert Harry...

- Lucy? - hallotta Luna hangját odakintről. - Minden rendben veled?

Nem érinthette meg a rácsot, mert az azonnal riasztott volna a házban, de Lucy még így is hallani vélte, hogy a lány odakúszik hozzá. Válaszra nyitotta a száját, de ekkor a teste lángba borult; a homlokára szorította a kezét és önkénytelenül is felsikoltott.

- Lucy! - kiáltotta Luna ugyanabban a pillanatban, mikor odaföntről lépések hangja hallatszódott. Lucy azonban nem törődött vele. Tudta, miféle fájdalom ez, tudta, mi következik ezután, viszont azt is tudta, hogy ezzel elárulja azt, amit eddig sikerült titokban tartani a halálfalók előtt: hogy Harry és az ő elméje kapcsolatban állnak.

- Mi a fene folyik itt?! - robbant be odakint Bellatrix a pincébe, de Lucy már nem hallotta, mi történt ezután. Olyan hevesen lángolt fel a teste, mint még a legelső alkalommal sem. Csak sikoltott és sikoltott, miközben úgy érezte, hogy elevenen ég el a pokolban - Bellatrix kínzása ehhez képest sétagalopp volt. Dobálta magát a hideg kőpadlón, a keze szinte rátapadt a homlokára, ő maga pedig már a halálért akart könyörögni, amire eddig még senki se tudta rávenni...

És ekkor feltárult a sebhely: Lucy látta a fodrozódó képet maga előtt, mint mikor végignézte, ahogy Mr Weasleyt megtámadja a kígyó, ami most mellette siklott. Ő maga egy teljesen szétrombolt szobán rohant keresztül, fehér keze megmarkolta az ablakpárkányt, és egy villanásnyi ideig még látta a kopaszodó férfit meg a kicsi asszonyt, ahogy pördülve semmivé foszlanak, és akkor felüvöltött dühében; üvöltése keveredett a lány sikolyával, mely együtt szállt a sötét kertek fölött a karácsony napját köszöntő harangszóval...

Lucy látta maga előtt, ahogy Voldemort felidézi azt az estét, amit ő már megmutatott Draconak, az estét, ami mindent megváltoztatott. Látta a fodrozódó képet, és most először a hangokat is hallotta, ami csak azt jelenthette, hogy Harry olyan szinten egybeolvadt Voldemorttal, hogy már az utolsó védvonal is leomlott, ami elválasztotta őt a sötét varázslótól. Abban a pillanatban ők hárman ugyanazt látták, ugyanazt hallották és ugyanazt élték át: Voldemort érzései kavarogtak mindhármuk fejében, az ő szemével látták és hallották, ahogy James Potter pálca nélkül próbálta feltartóztatni, ahogy Lily Potter beállt a kiságy elé széttárt karokkal, hogy megvédelmezze a gyermekeit.

Alig voltak idősebbek, mint ők most. Lucy Harryt látta az apjukban és önmagát az anyjukban, így mikor látta, hogy holtan roskadnak össze, úgy érezte, mintha a saját halálukat nézte volna végig. Épp ezért mikor Voldemort rájuk szegezte a pálcát, és kimondta a halálos átkot, érezte a varázsló fájdalmát, de függetleníteni tudta magát tőle.