Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 44: Ébredő remény

Végtelen, pusztító harag perzselte a lelkét... zöld fény festette meg a hosszú szalon falat, emberek vergődtek a földön, de ő csak rájuk szegezte a pálcáját és tovább büntette őket... Harag, pusztító, gyilkos harag...

Mikor magához tért, Lucy első gondolata az volt, hogy meghalt. Aztán rájött, hogy ez hülyeség, különben nem fájna a teste minden egyes porcikája. Végül arra jutott, hogy érdemes lenne kinyitnia a szemét és megnézni, hova juttatta magát félájult állapotban.

Kinyitotta a szemét, de egy pillanatig még a látomása jelent meg előtte. Voldemort nem kímélte a halálfalókat, akik elbuktak és képtelenek voltak megállítani őt és a rendtagokat. Lucyt gyötörni kezdte a lelkiismeretfurdalás. Hiába álltak ellenkező oldalon, attól még ők is emberek voltak, akiknek közvetve a halálukat okozta. Draco óta tudta, hogy nem mindenki szolgálja szívből Voldemortot, hogy a halálfalók között sokakat a félelem vezetett; aztán persze voltak olyanok, mint Féregfark, akik számára már nem létezett megváltás.

Lucy örült, hogy sikerült Dracot megmentenie ettől a sorstól.

Pislogott néhányat, mire a kép kitisztult. Romok között feküdt, bár néhány fal még állt, de érezte a szellőt, ami a haját birizgálta az arcán. Amerre nézett, ott székek lábait látta, meg egy szekrényt és néhány tárgyat, amit nem tudott kivenni. Megpróbált felülni, de annyira fájt minden izma, hogy egy ideig még nem erőlködött. Dumbledore persze nem figyelmeztette, hogy ennyire kimerítő pálca nélkül patrónust idézni. Mondjuk, ez már a pálca nélküli mágia magasiskolája volt, vagyis elérte a legmagasabb szintet, ahová varázsló csak eljuthat.

És alig töltötte be a tizenhetet.

Lucy megpróbált megint feltápászkodni, és bár még mindig fájt mindene, de sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát. Így körül is tudott nézni.

Egy lerombolt szobában volt, ami talán egy ház emeletén lehetett. Pont az utcára nézett, amin emberek sétálgattak, de úgy tűnt, nem veszik észre őt; úgy sétáltak el a ház előtt, mintha ott se lenne. A távolban látható volt a bíborszínű ég alja és a sötét felhők: alkonyodott. A ház a település végében állhatott, ugyanis nem sokkal később az utca dűlőútba ment át. Az udvarban derékig érő gaz burjánzott, a ház falait pedig sötét repkény borította.

Lucy most jobban szemügyre vette a körülötte lévő tárgyakat. Amit korábban székeknek vélt, az valójában egy kiságy volt, de úgy tűnt, évek óta nem használták. A szobában néhány rongyos és szakadt plüssállat volt eltemetve a falak és a tető romjai alá, és az állapotukból ítélve évek óta nem mozdította meg őket senki. Egy régi gyerekszobában landolt. De miért...?

Mikor nagy nehezen felállt és benézett a kiságyba, akkor értette meg. A kiságyban nem volt semmi törmelékeken kívül, de az elhelyezkedése, a típusa és az állapota ráébresztette Lucyt, hol is van most. Látta már ezt a helyet... Nem, nem csak látta... Több, mint egy éven át élt itt. Ő és Harry ebben a kiságyban aludtak, itt pihentek és ide jöttek be mindig a szüleik, hogy felébresszék őket.

A szülőházába, a szülővárosába, Godric's Hollowba érkezett.

Lucyt por és törmelékdarabok borították, de nem érdekelte; odasétált az ágyhoz és megfogta a keretét. Itt csimpaszkodott akkor is, mikor az anyja széttárt karokkal könyörgött Voldemortnak, hogy kímélje meg a gyerekei életét. Itt ült, itt ölelte át Harry és itt történt meg az a bizonyos támadás, ami végül megteremtette Voldemort legveszedelmesebb ellenfeleit... Legalábbis Dumbledore szerint. Bár, az öreg eddig egyszer sem tévedett, ha ilyen súlyú információról volt szó.

A lány letörölte a kicsorduló könnycseppet. Volt egy sejtése, miért ide lyukadott ki: édesanyja patrónusa vezette, Lily szelleme vette körbe őt és amikor hoppanált, oda tért vissza, ahol elvesztette őt... ahol az anyja valóságból védelmező emlékké vált.