Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 59: Az igazság

Lucy Potter tudta, hogy álmodik.

Ilyen békés hely a világon már nem létezett, amióta Voldemort újra felemelkedett. A sötétség, amit a varázsló magával hozott, minden apró zugba befészkelte magát és megmérgezte az emberek életét. A közhangulatot a rettegés uralta, ami itt, ezen a helyen egyáltalán nem volt tapasztalható.

A lány egy réten állt, amit fák szegélyeztek, amerre csak látott. A réten térdig érő fű hajladozott a szélben, a szálak csillogtak a fényben, ami mintha magukból a fákból származott volna. Minden olyan világos és nyugodt volt, szemben a valósággal, ahol még az ég is borús és komor volt. Lucy csak állt és idegesen forgolódott körbe-körbe a tengelye körül. Érezte, hogy vár valakire, de hogy kire, vagy miért, azt nem tudta.

Egy újabb fordulat után egyszer csak feltűnt egy fehér ruhába öltözött nő, vagy tíz méterre Lucy előtt. Háttal állt neki, hosszú, mélyvörös hajába belekapott a gyenge szél és úgy játszott vele, mint a tűz lángjaival. Körülötte a fűből fehér liliomok hajtottak ki a semmiből és olyan sokan voltak, hogy teljesen eltakarták a füvet. Lucynak nagyon ismerős volt a nő, és pontosan tudta, hogy honnan. Csak túlságosan félt kimondani vagy akár elhinni, hogy megjelent az álmaiban, ráadásul úgy, mint egy angyal.

Végül nem bírta tovább és tett egy tétova lépést felé.

- Anya...? - kérdezte félénken.

Ekkor a nő lassan megfordult. Arcán mosoly terült szét, világoszöld szemei örömtől csillogtak. Lucy olyan izgatott lett, mint évekkel korábban, mikor először nézett bele Edevis tükrébe. Sokáig csak bámultak egymásra, végül a nő megszólalt.

- Kislányom... - tárta szét a karját Lily. - Drága kislányom...

- Anya! - kiáltott fel boldogan Lucy. Keresztülrohant a réten és az anyja karjaiba vetette magát. Azok körülölelték őt, míg a lány a nő nyakát szorongatta. Anya és lánya hosszú percekig ölelték egymást, és a lány legnagyobb örömére úgy tűnt, hogy ezen a helyen nem is telik az idő.

Végül Lucy elengedte anyját, aki sugárzó mosollyal vizsgálta lánya arcát.

- Olyan büszke vagyok rád - dicsérte meg Lily. - Nagyon bátor voltál.

- Annyira örülök, hogy látlak, anya! - mondta Lucy, aki még mindig alig mert hinni a szemének. - Apa is itt van? És Sirius?

- Sajnos nincsenek - felelte szomorkás mosollyal Lily. - Én sem maradhatok sokáig és rengeteg megbeszélnivalónk van. Gyere, üljünk le! - mutatott a lány háta mögé. Nem messze tőlük hófehér liliomok egy csoportja úgy kezdett felfelé nyúlni, mint az ördöghurok és pár pillanattal később a virágok egy kétszemélyes padot formáztak meg magukból. A két nő leült egymás mellé és kézen fogva beszélgetni kezdtek.

- Hogyhogy visszajöttél? - kérdezte izgatottan Lucy. - Egyáltalán mi ez a hely?

- Nos, az az igazság, hogy el se mentem soha - felelte Lily. - Mindig veled voltam, bárhová is mentél. Figyeltelek egész életedben és segítettem, amikor szólítottál.

Lucy bólintott. Igazság szerint elég egyértelmű volt: a lány patrónusaként Lily mindig vele lehetett, mikor egyedül érezte magát. Főleg azután, hogy pálca nélkül megidézte, mindig közel érezte magához az édesanyját.

- Ez a hely pedig - folytatta Lily -, egy köztes állomás élet és halál között. Itt találkozik a két világ, illetve itt látogathatnak meg a halottak olyanokat, akikre feladatot szeretnének rábízni vagy csupán egy elvarratlan szálat elintézni.

- Szóval... ezek szerint én... meghaltam? - kérdezte Lucy döbbenten. Az utolsó emléke az volt, hogy Bill és Fleur közös háza, a Kagylólak előtt állt, Harry Dobby kis holttestét szorongatta és Bill épp megjegyezte, hogy Hermione rendbe fog jönni. Lucy már percekkel korábban érezte, hogy csak az akarata tartja eszméleténél: a kard, aminek kordában tartásához egyáltalán nem volt meg az ereje, olyannyira megcsapolta, hogy tudta, a teste most már bármikor feladhatja. Azonban meg akart bizonyosodni róla, hogy mindenki, beleértve Dracot is, épségben kiszabadult a kúriáról. A fiú gondolatára Lucyba belehasított az aggodalom, de inkább visszakormányozta a figyelmét az édesanyjára.