Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 66: Feltámadó főnix

A két Potter zihálva feküdt a padlón. Nem mozdultak, csak egymás szapora légzését hallották. Az arcuk egymás felé nézett és a másik szeméből semmi megragadható érzelmet nem tudtak kiolvasni. A merengő továbbra is Dumbledore asztalán pihent, miközben Harry és Lucy lassan felültek és továbbra sem szakadtak el egymás arcától. Lucy úgy érezte, mintha most látta volna először a bátyját: a zöld szemét, az arca formáját, rakoncátlan fekete haját és a sebhelyet, ami megpecsételte a sorsát. Öntudatlanul is igyekezte megjegyezni a fiú összes jellegzetes vonását, hiszen ez volt az utolsó alkalom, amikor még láthatta őt.

Sokáig egyikük sem szólalt meg. Csak nézték a másikat, mozdulatlanul ültek a szőnyegen, miközben a Voldemort által megszabott idő csak pergett tovább. Még magát Lucyt is meglepte, hogy egyáltalán nem sírt: a szeme száraz volt és gombócot sem érzett a torkában. Mintha az elméje nem tudta volna befogadni a tényt, hogy el fogja veszíteni az utolsó családtagját is. Minden megdermedt benne, mintha megállt volna az idő.

Végül Harry szólalt meg először.

- Mennem kell - mondta vontatottan. Lucytól csak egy kis bólintásra futotta. - Igazából... nem is tudom, mit kéne mondanom.

Lucy még mindig nem szólalt meg. Képtelen volt bármilyen hangot kiejteni. Harry, akadozva ugyan, de folytatta.

- Bár csak az első évünk előtt találkoztunk először... mégis, te voltál az első igazi családom. Lehet, hogy én voltam az idősebb, de te vigyáztál rám. Végig ott voltál mellettem, sosem hagytál el, mindenben támogattál... még ha külön voltunk, akkor is. Igaz, szerető testvérem voltál, és ezért nem lehetek elég hálás.

- Ne beszélj múlt időben! - suttogta Lucy. Képtelen volt normál hangerőn beszélni; még így is erőltetnie kellett magát, ha folytatni akarta. - Még itt vagy. Én is itt vagyok... Még van egy kis időnk, mielőtt...

- Nem, már nincs - nézett Harry az órájára. - Alig maradt fél órám. Ha oda akarok érni időben Voldemorthoz, akkor most kell indulnom. Nem... nem várhatok tovább.

- Hát így lesz vége? - kérdezte inkább magától, mint testvérétől a lány. - Egyszerűen a halál karjaiba sétálsz? Hagyod, hogy... hogy megöljön?

- Muszáj - dörzsölte meg a homlokát Harry. Valahol az agya hátsó részében Lucy is érezte a sebhelyet szüntelenül kínzó fájdalmat, de szinte észre se vette. - Hallottad, miről beszélgetett Dumbledore és Piton. Az elmúlt évben azok után a tárgyak után kutattam, amik az élethez láncolták Voldemortot. Mindegyikben elrejtette a lelke egy darabját, hogy ezzel halhatatlanná tegye magát. Ezeket horcruxoknak hívják és a hatalmas óriáskígyó kivételével az összeset megöltük Ronnal és Hermionéval... Legalábbis, úgy hittem.

Harry most a húgához araszolt és magához szorította.

- Én is egy horcrux vagyok, Lucy - suttogta és a lány érezte, hogy a fiú teste enyhén remegni kezd. - Meg kell halnom, hogy Voldemort halandóvá váljon és végleg meg lehessen ölni. És ha a kígyóval is végeznek, akkor már csak maga Voldemort van hátra. Be kell fejezned a munkát... Meg kell ölnöd Voldemortot. Hozd el azt a jobb világot, amire mindenki vágyik.

- Mégis hogy lehetne az jó világ, ha te nem leszel benne? - ölelte meg szorosan Lucy Harryt, miközben a vállába temette az arcát.

- Remus, Tonks és Fred azért haltak meg, hogy az élőknek esélyt adjanak - mondta Harry, miközben vigasztalóan simogatta a lány haját. - Én is ezért teszem meg. Tudom, hogy nem lesz értelmetlen a halálom, mert a bennem lévő lélektöredék velem együtt pusztul majd el. Így már csak egyetlen kapocs marad, ami Voldemortot az élethez láncolja. Öld meg a kígyót és számolj le vele egyszer és mindenkorra! Tudom, hogy képes leszel rá.