Harry Potter: Vörös és Zöld volume 3

Chapter 63: A Roxfort csatája

- Mi a baj? Lucy, mi történt? - kérdezgette szünet nélkül mindenki a lány körül.

- Semmi... - hazudta Lucy, miközben megdörzsölte a halántékát. - Csak... Tudjukki nagyon dühös. És hirtelen jött, ennyi az egész.

Nem nézett senki szemébe, hanem úgy tett, mintha a tekintete a távolba veszne, hátha így nem kapják rajta a hazugságon. Nem akarta elvenni a kedvüket és rájuk hozni a frászt, hogy valamelyik halálfaló a kastélyban észrevette Harryt és rögtön szólította Voldemortot. Ha eddig nem is, a sötét varázsló most már biztosan tudja, hogy valamelyikük itt van.

- Nincs sok időnk - húzta ki magát, lerázva magáról a bénító félelmet. Nincs ideje erre. Összeszedettnek kell lennie, mindenki más kedvéért. - Amint Harry visszajött, nekünk az lesz a dolgunk, hogy megszabaduljunk a halálfalóktól. Carrowékkal még nem lesz olyan nehéz dolgunk, de Piton már más lapra tartozik. Ugyanakkor fel kell készülnünk, hogy az összes halálfaló idejön, amint megtudják, mi történt. Olyan hamar kell felállítanunk a védőbűbájokat, amilyen gyorsan csak lehet, és közben le kell fednünk az iskola összes sebezhető pontját.

Térkép nélkül kicsit nehéz volt, de abban így is megegyeztek, hogy Fred, George, Lee és még páran a titkos alagutakért felelnek, míg néhányan a tornyokba mennek, hogy onnan figyeljék, ki honnan támad és megpróbálják feltartóztatni őket vagy felhívni a közelben lévők figyelmét a veszélyre. Megbeszélték, hogy a kiskorúakat ki kell menekíteni innen - Aberforth nyilván nem lesz elragadtatva, mikor a több száz diák a kocsmájából lesz kénytelen eltűnni -, viszont ehhez McGalagony segítségére is szükség volt.

Közben Lucy folyamatosan érzékelte Harry sebhelyének fájdalmát: mintha egy kis kalapács folyamatosan ütögette volna a koponyája egy eldugott szegletében. Néha bevillant egy-egy kép, mikor Voldemort különösen dühös volt, de olyan rövid időre, hogy Lucynak értelmezni sem volt ideje. Mindenesetre zavaró volt, ha beszélgetett éppen valakivel.

Nem csak ezt kellett elrejtenie, hanem kínzó aggodalmát is. Nagyon reménykedett benne, hogy Harrynek sikerült legyőznie azt, aki rátalált, különben neki kell átvennie tőle a feladatot. Legszívesebben azonnal Harryhez sietett volna, de most már nem cselekedhetett felelőtlenül, ahogy korábban. Mert a döntései most már több tucat ember életét befolyásolták, és ha ő elveszíti a hidegvérét, akkor rövid időn belül eluralkodik a káosz. Nincs szükség rá, hogy újra átéljék azt, amit akkor éreztek, mikor őt elfogták.

Azonban - ki tudja, milyen hosszú idő után -, kinyílt a szekrény ajtaja és Harry esett be rajta. Döbbent arcából ítélve nem számított ennyi emberre, de Lucy csak az örömöt érezte, mikor meglátta: úgy tűnt, nem esett semmi baja.

- Mi történt, Harry? - rohant oda hozzá Lucy, gyengén leplezve azt, mennyire feszült volt az elmúlt percekben.

- Voldemort úton van, elbarikádozzák az iskolát, Piton megfutamodott... - sorolta Harry, de szeme végig az újonnan érkezőket vizsgálta. - Mit keresnek itt?

- Még akkor riadóztattam a rendet, mikor Neville szólt, hogy itt vagy - magyarázta Lucy. - Az összes még harcképes tag itt van, de szükségünk lesz a tanárok segítségére, mert nem vagyunk elegen...

- McGalagony már mindenkit mozgósított - vágott a szavába Harry. - A kiskorúakat kimentik a kastélyból. Most mindenki a nagyterembe megy, ott lesz az eligazítás. Úgy néz ki, végül harcolni fogunk.

A hírt zajos tetszésnyilvánítás fogadta, s a Főnix Rendjének és Dumbledore Seregének tagjaiból verbuválódott népes csapat a lépcső felé tódult. Harry és Lucy a falhoz hátráltak, onnan nézték a mellettük elsietőket.