Rosalie Deanchester alig várja, hogy tizenegy évesen a Roxfortba mehessen. De a szülei titokzatos halála meggátolja őt ebben. A lány csak tizenkét évesen kerül be a Roxfortba. A lány ereje-ami eddig nem mutatkozott-már erősödik. Rosalie ereje nem so...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A kis csapatunk Mr. Weasley vezetésével bevetette magát a fák közé, és elindultunk a lámpások fényében fürdő ösvényen. Utunkon végigkísért minket a hömpölygő tömeg tengerzúgást idéző moraja, melybe innen is, onnan is kurjantás, fel-felcsendülő kacagás és énekfoszlány vegyült. A sokaság várakozással teli izgalma valamennyiünkre átragadt. Egész úton nevetgéltünk, tréfálkoztunk. Úgy éreztem nem tudom abbahagyni a mosolygást.
Húszperces gyaloglás után végre kiértünk az erdőből, és egyszerre ott találtuk magunkat a stadion gigantikus épületének árnyékában. Bár a pályát körülölelő hatalmas aranyszínű falnak csak egy rövid szakaszát láttam, ennyiből is meg tudtam állapítani, hogy a stadion köveiből nem is egy katedrálist lehetne felépíteni.
—Százezer néző befogadására alkalmas- szólt Mr. Weasley.
Elindultunk a legközelebbi bejárat felé, ahol máris csapatostul tolongtak az izgatottan kiabáló boszorkányok és varázslók.
—Ezt nevezem!- bólintott elismerően a kapuban álló minisztériumi boszorkány, miután megvizsgálta jegyeinket. —Díszpáholy! Menjetek fel ezen a lépcsőn, Arthur, és meg se álljatok a legtetejéig.
Harryvel, Hermionéval és a nyolc Weasleyvel a beáramló sokasággal együtt indultam el a stadion bíborpiros futószőnyeggel borított lépcsőjén. A tömeg fordulóról fordulóra ritkult; mind több és több varázsló és boszorkány tűnt el a lelátókra vezető ajtók mögött. Mikor végre-valahára az utolsó lépcsőfokot is magunk mögött hagytuk, egy páholyban találtuk magunkat, mely a stadion legmagasabb pontján, pontosan a félpályánál helyezkedett el. A páholyban két sorba rendezve vagy húsz piros kárpitú, aranyozott lábú szék állt.
Az ovális pályát körülölelő lelátórendszer, ez a hatalmas, lépcsőzetes falú tölcsér, telis-tele volt boszorkányokkal és varázslókkal, s az egészet - a pályát, a lelátót és a százezer nézőt - bearanyozta az a sejtelmes, lágy ragyogás, mely mintha magából a gigászi építményből sugárzott volna. Elfoglaltuk a helyeinket, én Harry és Hermione közt foglaltam helyet.
A következő fél órában a díszpáholy többi vendége is befutott. Mr. Weasley sorban kezet rázott az érkező fontos személyiségekkel, Percy pedig úgy pattogott, mintha sündisznók laknának a székén. Mikor feltűnt Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter, Percy olyan mély meghajlást mutatott be, hogy leesett és összetört a szemüvege. Ettől aztán szörnyen zavarba jött; attól fogva nem állt fel a helyéről, csupán féltékeny pillantásokat vetett Harryre és rám, akit a miniszter régi ismerősként üdvözölt; kezet rántott velünk, érdeklődött hogylétünk felől.
Most meg kéne szoknom a hírességet?
Aztán bemutatott a tőle balra és jobbra ülő varázslóknak.
—Ő Harry Potter, ő pedig Rosalie Deanchester!- közölte emelt hangon bolgár miniszter kollégájával, aki gyönyörű aranysujtásos fekete bársonytalárt viselt, s arckifejezéséből ítélve egy szót se értett angolul.
