Rosalie Deanchester alig várja, hogy tizenegy évesen a Roxfortba mehessen. De a szülei titokzatos halála meggátolja őt ebben. A lány csak tizenkét évesen kerül be a Roxfortba. A lány ereje-ami eddig nem mutatkozott-már erősödik. Rosalie ereje nem so...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ahogy múltak az augusztusi hetek, a nap sugarai lassan elfonnyasztották, s végül barna szénává aszalták a Grimmauld tér közepén szomorkodó, gondozatlan gyepet. A teret körülvevő épületek lakói soha egy pillanatig nem láthatták a tizenkettes számú házban tartózkodókat, ahogy nem láthatták magát a tizenkettes számú házat sem - de a Grimmauld téri muglik már rég beletörődtek a mulatságos számozási hibába, melynek következtében a tizenegyes szám után rögtön a tizenhármas következett.
Sajátos módon a tér ezekben a hetekben mégis rendszeresen odavonzott néhány látogatót, akik viselkedésükből ítélve roppant érdekesnek találták a fenti anomáliát. Alig telt el úgy nap, hogy ne jelent volna meg a téren egy vagy két személy, akinek látszólag nem volt egyéb célja, mint hogy a tizenegyes és a tizenhármas számmal szemközti korlátnak támaszkodva a két ház találkozásának vonalát figyelje. A háznézők napról napra cserélődtek, közös vonásnak tűnt azonban bennük a normális ruháktól való idegenkedés. Az arra járók, többségükben londoniak lévén, hozzá voltak szokva az extravagáns öltözékek látványához, így nemigen törődtek velük, bár néha egyik-másik járókelő visszafordult egy pillantás erejéig, nyilván mert szöget ütött a fejébe, hogy mi oka lehet bárkinek is kánikulában hosszú fekete köpenybe burkolózni.
Úgy tűnt; a megfigyelőknek tevékenységük nem hozza meg a várt sikert.
Szeptember elsején több ember jelent meg a téren, mint előtte bármikor. Fél tucat hosszú köpenyes férfi meredt némán a tizenegyes és a tizenhármas számú ház érintkező sarkára, de a dolog, amire vártak, látszólag ezen a napon sem akart bekövetkezni. Estefelé, mikor váratlan, hideg zápor formájában megérkezett a hetek óra hiányolt csapadék, sor került az egyik olyan rejtélyes pillanatra, amikor úgy tűnt, mintha végre látnának valamit. Egy torz képű férfi előremutatott, erre a mellette álló köpcös, sápadt társa nyomban nekiindult, de aztán csalódottság ült ki mindkettőjük arcára, és visszasüppedtek addigi tétlenségükbe.
—Híreim vannak, de nem fogtok örülni nekikik!- lépett be a konyhába Harry, de hirtelen meg is állt a meglepődöttségtől.
A konyhára jószerével rá sem lehetett ismerni. Minden látható felület makulátlanul tiszta volt: a rézlábosok és -serpenyők ragyogtak, az asztal lapja fénylett, a vacsorához kitett serlegek és tányérok meg csillogtak-villogtak a teli kondér alatt vidáman lobogó tűz fényében. A legfeltűnőbb változáson azonban vitathatatlanul Sipor, a házimanó ment át: hófehér konyharuhába öltözve, vattaszerűen tiszta, bolyhos fülszőrzettel sietett Harry elé. Sovány mellkasán vidáman táncolt Regulus medálja.
—Harry gazdám, kérlek, vedd le a cipődet, és moss kezet vacsora előtt!- brekegte, azzal elvette Harrytől a láthatatlanná tévő köpenyt, és elcsoszogott, hogy felakassza egy fali kampóra néhány frissen mosott, ódivatú talár mellé.
—Mi történt?- kérdezte Ron. Ő, én és Hermione jegyzetekkel telefirkált lapok és kézzel rajzolt térképek fölé görnyedve ültünk a hosszú asztal végén. Harry odasétált hozzánk és a pergamenkupac tetejére dobta a magával hozott Reggeli Prófétát.
