Rosalie Deanchester alig várja, hogy tizenegy évesen a Roxfortba mehessen. De a szülei titokzatos halála meggátolja őt ebben. A lány csak tizenkét évesen kerül be a Roxfortba. A lány ereje-ami eddig nem mutatkozott-már erősödik. Rosalie ereje nem so...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
(Harmadik személy szemszöge)
Abban az évben hirtelen köszöntött be az ősz. Szeptember első napjának reggele üde és aranyló volt, akár az érett alma, s a hűvös levegőben pókhálóként csillogott az autók kipufogófüstje és a járókelők lehelete a lármás úton át a nagy, füstös pályaudvar felé tartó kis család körül. A szülők egy-egy kofferkulit toltak, melyek rakományát két zörgő-billegő kalitka koronázta meg. A bennük lakó baglyok méltatlankodva huhogtak, s nem volt derúsebb hangulatban a szőke hajú kislány sem, aki apja karjába kapaszkodva kullogott két bátyja mögött.
—Nemsokára te is mehetsz- vigasztalta Harry.
—Az még két év!- szipogta Lily. —Én most akarok menni!
A baglyok jóvoltából az emberek bámuló pillantásai kísérték a kilences és tizes vágány közötti fal felé sorjázó családot. Rosalie időről időre kihallotta az elől haladó Albus hangát a pályaudvari zsibongásból. Fiai folytatták az autóban elkezdett vitájukat.
—De semmiképp se leszek! Nem leszek mardekáros!
—Hagyd már békén az öcsédet, James!- szólt rá nagyobbik fiára Rosalie.
—Én csak azt mondtam: lehet, hogy az lesz- védekezett James, és rávigyorgott Albusra. —Azzal mi a baj? Lehet, hogy mard...
James elkapta anyja pillantását, és jobbnak látta, ha elhallgat. Az öt Potter már közel járt a falhoz. Öccsének címezve James hátraküldött még egy fitymáló pillantást a válla fölött, majd átvette anyjától a kuliját, futólépésre gyorsított vele, és egyszer csak eltűnt.
—De fogtok írni nekem, ugye?- fordult nyomban a szüleihez Albus, kihasználva bátyja átmeneti távollétét.
—Ha akarod, akár mindennap- felelte Rosalie.
—Nem kell mindennap- jelentette ki gyorsan Albus. —James azt mondja, a legtöbb gyerek csak havonta egyszer kap levelet otthonról.
—Tavaly mi hetente háromszor irtunk Jamesnek- jegyezte meg Rosalie.
—Nem kell mindent elhinni, amit James a Roxfortról mesél- figyelmeztette fiát Harry. —A bátyád nagy mókamester.
Felsorakoztak egymás mellé, úgy rohamozták meg a második kulival a falat. Az utolsó méteren Albus félősen összehúzta magat, de az ütközés elmaradt, s a család egy szempillantás múlva a kilenc és háromnegyedik vágány sűrű fehér gőzbe burkolódzó peronján találta magát, a Roxfort Expressz piros mozdonya mellett. A ködben, amely addigra elnyelte Jamest, ember alakú foltok tömege kavargott.
—Hol lehetnek?- aggodalmaskodott Albus. Már elindultak a peronon, s a kisfiú sorban megbámulta a felismerhetetlen alakokat, akik mellett elhaladtak.
—Megtaláljuk őket, ne félj- biztatta Rosalie.
Nehéz volt kivenni az arcokat, s a gazdájukat vesztett hangok felerősödve zengtek a sűrű párában. Valaki a közelben a seprűhasználatot érintő rendeletekről tartott kiselőadást, s Rosalie a hangban Percyét vélte felismerni - örült, hogy senki nem vetheti a szemére, ha nem megy oda köszönni...
