Rosalie Deanchester alig várja, hogy tizenegy évesen a Roxfortba mehessen. De a szülei titokzatos halála meggátolja őt ebben. A lány csak tizenkét évesen kerül be a Roxfortba. A lány ereje-ami eddig nem mutatkozott-már erősödik. Rosalie ereje nem so...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Harry nem mozdult, csak térdelt a halott Piton mellett, és meredt rá; aztán váratlanul felcsendült egy éles, jéghideg hang a közelben.
A Sötét Nagyúr hangja a falakból, a mennyezetből, a padlóból zengett, és már tudtam, hogy Voldemort a Roxfortban és környékén tartózkodókhoz beszél - Roxmorts lakói és a kastélyban harcolók mind olvan tisztán hallják a szavát, mintha ott állna mögöttük, a tarkójukra lehelne, s már készülne a halálos csapásra.
—Vitézül küzdöttetek- süvítette a magas, jéghideg hang —, és Voldemort nagyúr szemében a bátorság nagy erény. Ám súlyos veszteségeket szenvedtetek. Ha továbbra is ellenálltok, meghaltok valamennyien. Nem kívánom, hogy így legyen. Kár minden csepp kiontott varázslóvérért. Voldemort nagyúr kegyelmes. Kiadom a parancsot harcosaimnak az azonnali visszavonulásra. Egy órát kaptok. Adjátok meg a végtisztességet halottaitoknak, lássátok el sebesültjeiteket. És most hozzád szólok, Harry Potter. Ahelyett, hogy szembenéztél volna velem, hagytad, hogy barátaid az életüket adják érted. Mostantól egy óra hosszán át várok rád a Tiltott Rengetegben. Ha ez idő alatt nem jelensz meg ott, nem adod fel magad, az ostrom folytatódik. Akkor már én magam is ott leszek, Harry Potter - felkutatlak, és megbüntetek minden férfit, nőt és gyermeket, aki megpróbál elrejteni előlem. Egy órát kapsz.
Ron és Hermione hevesen rázták a fejüket, úgy néztek Harryre.
—Ne törődj vele, mit beszél- mondta Ron.
—Nem lesz semmi baj- hadarta gondolkodás nélkül Hermione.
—Nem adhatod fel magad, Harry- szóltam és megfogtam a kezét, s biztatóul megszorítottam. —Ígérd meg, hogy nem mész el hozzá!
Harry bólintott, majd egy csókot nyomott a számra.
—Menjünk... menjünk vissza a kastélyba... ha a Tiltott Rengetegbe megy, új tervet kell kidolgoznunk...
Hermione vetett még egy pillantást a holttestre, és már futott is vissza az alagútba.
Egyikünk sem szólt egy szót sem, miközben visszafelé másztunk a föld alatti járatban. Csak remélni tudtam, hogy nem adja fel magát.
A kastély előtt a pázsiton elszórtan kis kupacok hevertek. Talán egy óra lehetett már csak hátra pirkadatig, mégis koromsötét volt. Futva közeledtünk a bejárati lépcsősor felé. Elhaladtunk egy kisebb csónak méretú facipő mellett: ennyi emlékeztetett csak Gróp és a másik óriás küzdelmére.
A kastélyban riasztó csend fogadott minket. Nem villantak és durrogtak átkok, nem harsantak sikolyok, kiáltások. A néptelen bejárati csarnok padlókövei maszatosak voltak a vértől, s a szétgurult smaragdok között márványdarabok, törött lécek és deszkák hevertek. A lépcsokorlát több helyen kidőlt.
—Hol van mindenki?- suttogta Hermione.
Ron a nagyterem felé vezetett minket.
A házak asztalai eltűntek, s a terem tele volt emberekkel. A túlélők csoportokban, egymás vállát átölelve álltak. A sebesülteket a tanári emelvényre hordták, ott látta el őket Madam Pomfrey és csapatnyi segédje. Firenze is a sérültek között volt: a horpaszából ömlött a vér, állni sem tudott már, és minden tagja remegett.
