j u s t f r i e n d s ? ✔️

f i f t y

TODAY
London, airport

Ha valamiből nem tudsz kiszakadni, akkor megfordulhat a fejedben a kérdés, hogy valójában tényleg ki kell-e szakadnod? Igen, ki kell! Ha egyszer érezted azt, hogy ki kellene, akkor tényleg ki kell, csak a folyamat nehezebb, mint számítottál rá. Valószínű elsőre nem lesz sikered, meginogsz és visszacsúszol a helyzetedbe, de később ismét rájöhetsz, hogy szükségtelen leragadnod. Ha meg is engeded magadnak ezt a visszaesést, akkor figyelj oda, hogy ne túlzottan tedd ezt, mert ha túl mélyre csúszol, akkor az egész szörnyű folyamat kezdődik előlről.

2016. 02. 12.
Paris

Az indulásom napján már egyáltalán nem voltam bizonytalan, csak menekülni akartam. A reptéren, amikor elindultam a géphez vezető kapu irányába, fájón intettem búcsút az addigi életemnek, de tudtam, hogy szükség szerint cselekszem. Nem volt kétség a tetteimben. Aztán mikor megérkeztem a francia fővárosba, még biztosabb lettem a dolgomban.

Párizs... a legcsodálatosabb hely, ahol valaha jártam. Persze, sétáltam a Szajna-parton, becsekkoltam az instán az Eiffel-torony mellől, nézelődtem a Louvre-ban, pózoltam a diadalívnél, körbejártam a leghíresebb helyeket, de nem ezek voltak azok, amik leginkább megfogtak. Maga a hangulat. A francia mentalitás, a gyönyörű nyelv, a csodás kultúra és az egész életforma. Egyszerűen nem tudtam betelni. Magamba akartam szívni mindent, de egyszerűen képtelen voltam rá. Egyszóval: IMÁDTAM.

Elkezdődött a suli és ez az érzés csak fokozódott. Tudtam, hogy ez az, amire igazán szükségem van. Eleinte rettenetesen hiányzott mindaz, amit magam mögött hagytam. Anya, az együtt töltött pillanatok, a ruháin való civakodásaink és az isteni főztje. Nancy, a barátságunk, a közös buli előtti készülődések és a reggeli pletykák. Ethan is hiányzott persze, de az már addigra kezdett megszokottá válni. Igaz, hogy mostmár nem is egy földrészen tartózkodtunk, de a rendszer, amit kialakítottunk azelőtt, bevált maradt továbbra is. Mindenkivel tartottam a kapcsolatot, folyamatosan elérhető voltam Skype-on és készen voltam bármikor becsatlakozni egy hirtelen jövő hívásba.

Egy valaki került ki teljes mértékben az életemből... egy olyan valaki, aki nélkül megkérdőjeleztem a létezésemet is. A fájdalom napról napra enyhült, de kellett jó pár hónap, mire nem az lett az első kérdésem a Nancy-vel való beszélgetéseim alkalmával, hogy mi van VELE. Vele, aki anno annyi mindent jelentett. Aki annyi mindent jelentett, de végül egy idegenné vált.

A pénteki napjaim nem voltak túl zsúfoltak. Reggel nem kellett korán kelnem, délután pedig egész hamar végeztem. Összességében olyan volt, mintha a hétvége egy nappal hamarabb kezdődött volna. De a tanulásban sosem volt megállás, hiszen teljes gőzzel készültem a záró viszgáimra, amik még nehezebbnek bizonyultak francia nyelven. De nem bántam. Nem bántam, mert így egy dologra összpontosítottam, ami elterelte a figyelmemet arról, hogy a szerelem városában magányosabb voltam, mint valaha egész életemben.

- Madame, vous avez laissé tomber quelque chose - hallottam egy hangot magam mögül. Egy nagyon kellemes hangot, ha már arról van szó. Mielőtt megfordultam, a fejemben gyorsan lefordítottam a mondatot, amivel nagyjából annyit akart jelezni az illető, hogy elejtettem valamit.

- Merci - motyogtam és úgy kaptam el az idegen tekintetét. A francia sárm teljes egésze az arcán landolt. Sötét haj, finom vonások és apró gödröcskék.

- Américain? - folytatta tovább franciául. Elmosolyodtam, mert gondoltam mindezt egy szavamból képes volt lekövetkeztetni.

- Oui - nevettem fel.

- Pierre - nyújtotta felém kezét, melyet gondolkodás nélkül elfogadtam.

- Blaire - kapaszkodtam bele a puha ujjakba és elgondolkoztam, hogy valaki hogy lehet ilyen tökéletes. Talán Isten küldte...