j u s t f r i e n d s ? ✔️

f o r t y - o n e

TODAY
London, airport

Megannyi közös emlék, mondat, érzés. Az összeset együtt éltétek meg. Úgy gondoltátok, hogy a Ti kapcsolatotok végtelen. Semmi nem tehet keresztbe. Boldogok voltatok. Túl boldogok. Mindenre rávettétek egymást, hiszen úgy éreztétek a másikért bármit megtennétek. És meg is tettetek.

A közös emlékeinknek kevés lenne egy pár mondat. Kevés lenne egy oldal. Egy egész könyv is kevés lenne talán, hiszen mindegyik pontosan él bennem. Attól a pillanattól kezdve egészen mostanáig. Talán azért, mert még mindig hiányzik, de az is lehet, hogy csak azért, mert olyan szép volt.

2015. 02. 08.
Boston

- Gyere már - pattantam ki az autóból és nagy léptekkel indultam el a kijelölt útvonalon. - Annyira jó lesz - lelkesedtem be teljesen.

- Gondolom mennyire - forgatta meg a szemét Cole. - Tele van minden szúnyogokkal, rohadt meleg van és azt se tudjuk hova megyünk. Tényleg milyen jó lesz - magyarázta gúnyosan.

- De velem lehetsz - vártam be és nyomtam egy puszit az arcára.

- Csak a csini nacid vígasztal. Meg persze a jó feneked - jött utánam lassan. A fekete leggingsem feszesen ölelte körbe a lábaimat, míg felsőm lazán lógott rajtam. Cole egy szürke melegítőben és egy fehér pólóban volt. Tökéletesen nézett ki, de ez nála teljesen megszokott volt.

- Gyere - néztem hátra körülbelül percenként, jelezve ezzel Cole-nak, hogy még mindig nem fáradtam el.

A túra útvonal elég hosszú volt és meredek. Ahogy feljebb értünk egyre bonyolultabb volt minden. Minden lépést át kellett kétszer gondolni, majd aztán megtenni. Az út felénél azt éreztem, hogy végem. Tovább vonszoltam magam, de teljesen ki voltam purcanva.

- Na mi van, túrázó barátnőm? - vonta fel játékosan a szemöldökét Cole.

- Menjünk - lihegtem. - Csak kellett egy kis idő.

- Egy kis idő, mi? - nevetett tovább, majd a fenekemre rácsapva mellőzött el. - Szedjed azokat a szép lábaidat, mert egy év múlva se érünk fel.

- Megyek - forgattam meg a szemeimet.

Szerepet cseréltünk. Én egyre jobban fáradtam és Cole, látva szenvedésemet, egyre jobban töltődött fel. Poénokat poénok követtek, beszólások és egyéb kedves megnyilvánulások.

- Úristen, el sem hiszem - dobtam le magamat a hegy tetején lévő büfé teraszára. Szememmel az itallapot böngészve vadásztam vízre, miközben ujjaimmal a táskám alján kotorásztam pénzt keresve.

- Még jó, hogy Te akartál túrázni jönni - húzta tovább az agyamat. - Még ugyanennyi lefelé - kacsintott szemtelenül.

- De lefelé sokkal könnyebb lesz - rántottam meg a vállamat és az apró ablakon behajolva kértem egy üveg vizet. - Kérsz valamit? - pillantottam vissza Cole-ra, aki csak megrázta a fejét és elővette a mobilját.

- Hallod, Blaire - szólalt meg pár perc múlva Cole. - Rohadt nagy vihar lesz. Szerintem jobb, ha elindulunk - nézett körbe az égen, ahol több felhő is tornyosodott.

- Nem fog esni. Megnéztem az előrejelzéseket és 0% az esélye az esőnek. Ne aggódj - magyaráztam magabiztosan és újabbat kortyoltam a vizemből.

- Nem aggódom, csak nem akarom, hogy szarrá ázzunk - tette zsebre telefonját és jelezve, hogy tényleg komolyan gondolja mondanivalóját felállt. - Gyere, menjünk.

- Jól van - forgattam meg a szemeimet. - De, ha leérünk és fényes napsütés lesz, akkor este elviszel moziba - nyújtottam ki a nyelvemet és megindultam a már ismerős ösvényen.