j u s t f r i e n d s ? ✔️

t w e n t y - t h r e e

TODAY
London, airport

Kialakítassz egy zárt falat magad köré a pillanatnyi jó dolgokból és élvezed, hogy senki nem törheti át. Ismerős? Ha igen, akkor ez volt életed egyik legnagyobb hibája. Ahogy nekem is. A jóba temetkeztem. Csakis a jóba, ami elfelejtette velem a rosszat. De egy ütés, ami teljes erőből jön, átszakítja ezt a falat. Egyszerűen. A fájdalom pedig, sunyi módon kihasználva ezt a pillanatnyi helyzetet beférkőzik a fal mögé és eláraszt. Átformál benned pillanatok alatt mindent és vigyáznod kell, hiszen a fájdalom, az egy nagyon alattomos dolog. Először csak megéget, aztán felperzsel.

2014. 10. 15.
Boston

Egy hónap elteltével végre azt mondhattam, hogy nagyjából minden sínen volt.

Sean és én jobban megvoltunk, mint valaha. Többször aludtunk egymásnál, több közös programot csináltunk és egyre több mindent tudtunk meg egymásról.

Cole szinte teljesen felszívódott. Suliban sosem láttam és máshol sem igazán, de ezt azzal hoztam összefüggésbe, hogy Sean miatt került el. Igaz, hogy nem láttam, de annál többet hallottam róla. Mindenki Cole Walker hódításairól és rekordjairól beszélt, amiket a kosárcsapatban, valamint a hálószobájában ért el.

Craig és Nancy mindent megbeszéltek és rájöttek, hogy a nyitott kapcsolat nem kedvező, ezért újrakezdték teljesen. Az Ethannel való kaland nem derült ki valószínűleg, de az nyilvánvaló volt, hogy mindketten külön utakat jártak és ez nem tetszett nekik, ezért megegyeztek, hogy ezentúl csak együtt vagy sehogy.

Ethan még mindig nem szakított Rebeccával, arra hivatkozva, hogy a lány megváltozott. Hát én nem ezt tapasztaltam, de Ethan dolga volt, ezért nem igazán foglalkoztam vele.

Eközben a fiúk teljes erőbedobással játszottak a csapatban, a közelgő bajnoki felé menetelve. Sean néha eljárt az edzésekre és Ethant is befogadta a csapat. Cole életvitele lehet megváltozott és nem éppen volt követendő példa, de a kosárban betöltött szerepe nem változott. Ugyanúgy odatette magát, mint azelőtt, talán még jobban is.

Szerda reggelt volt és Ethant vártam a kapunk előtt állva, zsebredugott kézzel. Fáztam, bár ez nálam nem volt szokatlan. Ha a hőmérséklet tíz fok alá süllyed én általában bakancsban és télikabátban járok. Akkor mégis csak egy tornacipő és egy vékony széldzseki volt rajtam. Az üres utcán felbukkant egy alak, akiről messziről is látszott, hogy Ethan az. Komótos léptekkel közeledett, nem foglalkozva azzal, hogy fagyoskodva állok a kapuban.

- De hamar ideértél - forgattam meg gúnyosan a szemeimet.

- Ugye? Lassítottam a végén, nehogy sokat kelljen rád várnom - röhögte el magát.

- Nagyon vicces vagy ma reggel. És pontos - tettem hozzá viccelődve.

- Jó kedvem van - jelentette ki.

- Történt valami vagy csak úgy? - indultunk el.

- Csak úgy. Hallom együtt megyünk kirándulni jövő hónapban - lökött meg egyik vállával.

- Hova? Én nem tudok erről - nevettem el magam.

- Sean nem mondta? Csapatépítő lesz az Ontarional - magyarázta Ethan.

- Nem mondta. De amúgy is, nektek lesz csapatépítő, nem nekem - ráztam meg a fejemet, mert nem értettem, mire a nagy felhajtás. Úgy gondoltam, hogy ez egy választható program. Ha akarsz mész, ha akarsz nem mész. És gondoltam Sean nem akart.

- Nem hiszem, hogy még nem hallottál erről. A kosarasok legnagyobb eseménye az években. Mindenki hozza a barátnőjét vagy jövőbeni barátnőjét. Az egész egy óriási buli.